Maria Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel (5)

Találkozás a vasúti fülkében

„Megismersz?” – kérdezte tőlem egyszer egy szenvedő lélek. Kénytelen voltam nemmel válaszolni. „Dehogynem. 1932-ben vonattal mentél Hallba, azon a vonaton utaztam én is”.

Már emlékeztem: Volt ott egy ember, aki hangosan szidta az egyházat és a vallást. Bár akkor még csak 17 éves voltam, összeszedtem minden bátorságomat, és megmondtam neki, hogy nem jó ember, ha a szent dolgokról ilyen gyalázatosan beszél. „Túl fiatal vagy te ahhoz, hogy kioktass!” – vetette oda. „De mégis okosabb vagyok, mint maga!” – válaszoltam hetykén. Erre már nem szólt semmit, csak leszegte a fejét. Amikor leszállt a vonatról, arra kértem az Üdvözítőt, hogy ne hagyja elveszni ezt a lelket. „Ez az ima mentett meg” – mondta a szenvedő lélek – különben a kárhozatra jutottam volna”.

Maria Simma: Élményeim a szenvedő lelkekkel (4)

Mi segít a szenvedő lelkeken?

A legértékesebb segítség kétségkívül a szentmiseáldozat, de csak annyiban, amilyen mértékben az elhunytak életük során hittek ebben. Itt is érvényes az a mondás, hogy ki mint vet, úgy arat. Egyébként a hétköznapi szentmisék is beszámítanak, nemcsak a kötelezőek, amelyeket vasárnap és ünnepnapokon tartanak. Természetesen nem mindenki tud hétköznap misére járni; az embernek van munkája, egyéb feladatai is, és első a kötelesség. De van, aki el tudna menni, anélkül hogy emiatt elmulasztaná egy másik kötelességét: pl. egy nyugdíjas, aki egészséges, időben fel tud kelni, közel lakik a templomhoz, de azt mondja: „Vasárnap kötelességem templomba menni, hétközben nem, tehát nem megyek”. Aki így gondolkodik, és ennek megfelelően cselekszik, annak a halála után sokáig kell várnia, amíg egy érte mondott szentmise a hasznára válik – hiszen életében sem tartotta sokra az istentiszteletet.