„Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, mely által megszentelődött, megszentségteleníti,
Don Bosco 1862-ben álmot látott, amelyben a pápa úgy mentette meg az Egyház hajóját az ellenségtől, hogy két, tengerből kiemelkedő,
Dr. Gál Péter atya osztotta meg velünk az alábbi tanúságtételt. Köszönjük. A szerk.
A feleségemmel 2020 októberében részt vettünk Gál Péter atya lelkigyakorlatán Leányfalun. Az utolsó napon az atya kihelyezte az Oltáriszentséget, és a csoport minden tagja egyenként odajárult és letérdelhetett egészen közel az Úr elé. Az én térdeim néhány éve nem valami jók, s tartottam a hosszas térdeléstől, de amikor sorra kerültem, könnyen ment.
Az első oszlop
Lényeges és létfontosságú a különbség az evangélikus-protestáns úrvacsora és a katolikus szent Eucharisztia között. Sajnos ennek a különbségnek az ismerete sok katolikusnál is elhalványult. A növekvő tudatlanságot használja ki a hamis ökumenizmus, hogy megerősítse a „vadállat” szobrát, a hamis Krisztust és a hamis egyházat.
Nevezetesen a mai egyházi fegyelem szerint az Eucharisztiát csak a felnőttek, vagyis azok fogadhatják, akik már eszüket használni tudják (854. kánon).
A csecsemők, kicsi gyermekek ugyan magukban véve nagyon is méltók s alkalmasak, hogy Krisztussal a szentáldozás által egyesüljenek, de mégis, minthogy lelkük üdve s épsége enélkül is biztosítva van, az Egyház jobbnak látja csak akkor nyújtani nekik az angyali kenyeret, mikor ők azt már öntudatos tisztelettel, fogadhatják (vö.: Az Anyaszentegyház öt parancsa. 134. lap.)
Katolikus Egyházunk ma is megkívánja tőlünk, hogy a szentmise ordináriumát, a válaszokat, valamint az alapvető imádságokat az Egyház anyanyelvén, latinul is ismerjük és imádkozzuk. Ennek jegyében a Tengernek Csillaga folyóirat 2010. szeptembertől új sorozatot indított, melyben ismertetik az alapvető imádságainkat és azok latin szövegét. Most a Tantum ergo ima kerül sorra.
Egy mély és kortárs nyelven megszólaló könyv az Egyház szívéről
Imádásra vagyunk teremtve. Isten mindent megadott nekünk ahhoz, hogy elismerjük nagyságát és fenségét, szemléljük szépségét, örvendjünk annak, hogy ő valóban a mindenható Isten, a mi Teremtőnk, Atyánk és az Ő Fiában, Jézusban a mi Megváltónk.
Remekművek megalkotói rendesen vázlatokban szokták előbb erejüket s képességüket kipróbálni és megmutatni. Isten is, mielőtt kiválóan kedves, csodálatos munkájának, az Eucharisztiának, Jézus Krisztus teste s vére szentségének megteremtésébe kapott, sok, szebbnél-szebb, színes képével rajzolta tele az Ótestamentumot. Azt lehet mondani, hogy az Ószövetség szent írása az Eucharisztiának valóságos képeskönyve. Csak néhány világosabb s könnyebben érthető képre hívjuk fel a figyelmet. Kitűnő anyagot szolgáltat mindmegannyi az elmélkedésre.
Marthe Robin (1902-1981), Szent Pió atya mellett a a 20. század másik nagy misztikusa, aki Krisztus sebhelyeit 51 éven át viselte.
Marthe mindig is csodálta Lisieux-i Szent Terézt, akit 1925-ben avatott szentté XI. Piusz pápa. Amikor 1926. októberében Marthe súlyosan megbetegszik és már az utolsó kenetet is feladják neki, Lisieux-i Kis Szent Teréz háromszor megjelenik Marthe-nak és megígéri neki, hogy nem fog meghalni, hanem meggyógyul és küldetése kiterjed az egész világra.
Festőről beszélik, ki az utolsó vacsora képének megalkotására vállalkozott. Már vászonra vetette a nagy esemény színterét, sőt elkészült az apostolok alakjaival is. Most végre az Üdvözítőre került a sor. Szándékosan hagyta utoljára. A művész fejét tenyerébe hajtva elmélkedik s a képzelet és szív minden erejével próbálja megsejteni az Úr arcát, alakját, magatartását ebben a világtörténeti pillanatban.
És annyira átértette és érezte képtelenségét ennek a feladatnak megoldására, hogy lerakta ecsetét s munkáját félbehagyta.
Az Eucharisztia többféle vételét különböztethetjük meg. Valóságosan áldozik az, aki Urunkat a szentségi szín alatt megeszi, magába fogadja; lelkileg áldozik, aki a szentáldozást csupán forró szeretettel kívánja. Ez az utóbbi is igen üdvös és ajánlatos, de a valóságos áldozással alig mérhető össze. Az Üdvözítő, hogy a valóságos és a lelki áldozás közötti különbséget feltüntesse, egyik szentjének adott látomásban az előbbit arany, az utóbbit ezüst kehellyel jelképezte.
Kilenc hosszú század pergett le az Anyaszentegyház dicső történetében és nem akadt eretnekség, mely hitünknek ezt az egyik alaptételét, Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben egyenesen megtámadta volna. Az első századok eretnekei, nevezetesen a dokéták minden anyagot a rossztól származtattak s így a történelmi Krisztusnak is csak látszólagos testet tulajdonítottak. Következetesen a szentségi test valóságát is tagadniok kellett volna. De nem merték tenni. Hasonló következetlenségbe estek a gnosztikusok és manicheusok is, kikkel szemben már Szent Ignác vértanú s Szent Ireneus oly talpraesetten forgatják a hitvédelem fegyvereit.
A lábmosás, amely valószínűleg a harmadik kehely kiürítését követte, az apostolok lelkét álmélkodó, szent izgalommal töltötte el. Mi fog most következni, amire a megalázkodás ily ténye s ily hathatós figyelmeztetés a lelki tisztaságra készített elő?! A búcsúzó Jézus testamentumot csinál s mindjárt át is adja tanítványai kezébe a legnagyobb, legszentebb örökséget, amit csak Isten mindenható szeretete a világnak adhat: önönmagát az Oltáriszentségben.
Érdekes video tűnt fel a napokban az interneten: két kapucinus atya az Oltáriszentséget kivitte az utcára, a tömeg közé. Az alábbi írást kaptuk ezzel kapcsolatban, melyet most másokkal is megosztunk.