Az Eucharisztia alanya

Az áldozás fajai

Az Eucharisztia többféle vételét különböztethetjük meg. Valóságosan áldozik az, aki Urunkat a szentségi szín alatt megeszi, magába fogadja; lelkileg áldozik, aki a szentáldozást csupán forró szeretettel kívánja. Ez az utóbbi is igen üdvös és ajánlatos, de a valóságos áldozással alig mérhető össze. Az Üdvözítő, hogy a valóságos és a lelki áldozás közötti különbséget feltüntesse, egyik szentjének adott látomásban az előbbit arany, az utóbbit ezüst kehellyel jelképezte.

A valóságos áldozás ismét lehet tisztán anyagi, ha ti. olyan veszi magához az Eucharisztiát, aki nincs megkeresztelve s így a szentségi kegyelmek elfogadására képtelen; és szentségi, aminőben a megkeresztelt ember részesül.

A szentségi, tehát érvényes áldozás megint méltó, méltatlan avagy közömbös lehet. Méltó akkor, ha az áldozó a kegyelem állapotában van; méltatlan, ha tudatosan a halálos bűn állapotában járul az Úr asztalához. Közömbös áldozásnak pedig azt nevezzük, ha az áldozó ugyan halálos bűnben van, de bűnének nincs biztos tudatában. Ilyen esetben ugyan nem vétkezik, de a lelkében fennforgó akadály folytán a szentség gyümölcseiben nem részesül.

Az érvényesen megkereszteltek

A szentségi áldozásnak tehát első feltétele, hogy érvényesen meg legyünk keresztelve. Itt azonban mindjárt megjegyezzük, hogy Isten teljhatalmú úr törvényei s kegyelmei felett. Ismerünk történelmileg hiteles eseteket, midőn az eucharisztikus Jézus az ő végtelen jóságában oly nem keresztényeket, akik őt jóhiszeműleg fogadták, ha nem is talán a szentségi, de mindenesetre feltűnő nagy kegyelmekben részesített.

Niceforus Kalixtus, toursi Szent Gergely s más, hitelt érdemlő írók tanúsága szerint Konstantinápolyban, Mennas patriarcha idejében bizonyos zsidó fiúcska teljesen gyermekded jóhiszeműséggel fogadta az Eucharisztiát, midőn az akkori szokás szerint a felnőttek megáldoztatása után annak töredékeit a gyermekseregnek szétosztották. Midőn atyja, az üvegkohó munkása, erről értesül, fiát csupa Krisztus-gyűlöletből a kohóba dobja. Csak három napi aggodalmas keresés után akad reá édesanyja. „Itt vagyok, anyám!” – kiáltja a gyermek, midőn ez az üvegműhely olvasztókemencéje mellett elhalad. Rémülten szakítja fel az anya a kemence ajtaját s látja, hogy fia épen, sértetlenül áll a lángok között, majd a másik pillanatban örömtől repesve fut karjai közé. Szépséges, bíborpalástos nő szállott le hozzá – beszéli el a gyermek – s körös-körül kioltá a tüzet, sőt enni is adott neki, mikor megéhezett. Jusztinián császár, midőn a dologról értesült, a kegyetlen apát kivégeztette, az anya pedig csodálatosan megmenekült gyermekével kevéssel utóbb felvette a szent keresztséget.

Elmondunk még egy idevágó, felette érdekes s tanulságos esetet, amelyet közvetlen s feltétlenül megbízható forrásból merítünk. A dolog egyébként tágas körben közismert. A helyszín (Pécs) s az idő, amelyben történetünk lejátszódik (1920), sokkal közelebb vannak, semhogy az elmondandók hitelességéről bárki személyesen meg ne győződhetnék. P. Gyula vasúti mérnök, felesége, a kiváló orvosnő s ennek barátnéja, egy középiskolai tanárnő megtéréséről van szó a zsidó vallásból, aminek a jóhiszeműleg végzett áldozás a kiindulópontja.

P. Gyulát a természet alkotója sok jeles adománnyal tüntette ki. Nemes jellem, érző szív. Jót tett, vigasztalt, segített, ahol csak tehette. A tudományok s művészetek terén is otthonos volt. 1914-ben tanulmány céljából Rómába utazott. Felesége ezúttal nem volt kíséretében. A Gondviselés egy éppen ott időző magyar zarándokcsapattal hozta össze, amellyel együtt – inkább kíváncsiságból – X. Pius pápa őszentsége elé járulhatott. Szent Péter utódjának nemes alakja, egyszerű s mégis oly fennkölt magatartása s szavai mélyen meghatották, olyannyira, hogy a másnapi szentmisére, melyet a pápa végzett a zarándokok részvételével, megint csak elment. Miséről, áldozásról nem volt tisztább fogalma, mint többi hitsorsosának. A szentmise alatt a zarándokok Krisztus helytartója kezéből fogadták az Urat. P. Gyula, mikor őket az oltárhoz járulni látja, a legnagyobb zavarban van. Mit tegyen? Némi habozás után ő is csak oda térdelt s megáldozott. Arról halvány sejtelme sem volt, hogy ezzel kivel lépett – legalább fizikailag – szoros érintkezésbe …

De mégis, ebben a pillanatban – mint később elbeszélte – sajátságos meghatottság s tisztelet járta át egész valóját. Vonzódni kezdett a katolikus Egyházhoz. Tanulmányozta szent hitünket s könyvekben keresett róla felvilágosítást. Felesége azonban, ki teljes szívvel csüngött ősei hitén s kire nagyon hallgatott, visszatartotta az elhatározó lépéstől. Közbejött a szerb megszállás s az azt követő bolseviki uralom és a megtérés ügye fennakadt. 1920-ban végre rászánta magát, hogy követi a lelke mélyén soha el nem némuló sugallatot s K. K. jezsuita atyától rendszeres oktatást kért a katolikus vallásban. Most meg betegség jött közbe, amely csakhamar annyira rosszabbodott, hogy operáció vált szükségessé. A beteget tehát Budapestre szállították. Az orvosi műtét folyamán megállapították, hogy a rák a májat már-már teljesen tönkretette s a betegnek az életből alig van 4–5 órája hátra.

Midőn a beteg a narkotikus álomból az operáció után feleszmélt, az ágya mellett siránkozó hitvesének a következőket mondja: „Látomásomban a szenvedő Jézussal találkoztam; ez biztosított, hogy mint keresztény fogok meghalni s az égre mutatva azzal vigasztalt, hogy majd ott fenn egyesülök vele”.

P. Gyula állapota minden reményen felül javulásnak indult, olyannyira, hogy hitvese néhány nap múlva Pécsre visszatérhetett azzal a reménnyel, hogy két hét múlva urát is hazaviheti. Ez a két hét a jó feleségre egész örökkévalóságot jelentett. Nappal s éjjel – melyet álmatlanul töltött – ostromolta imáival Jehovát, hogy adna jelet férje állapotáról, él‑e még, avagy átlépte az örökkévalóság küszöbét. Erre elalszik. Álomban látja urát sápadtan, mereven, felkötött ajkkal, kinyújtózkodva, összekulcsolt kezében feszületet tartva, éppen úgy, ahogy az elhunyt keresztények a halotti ágyon fekszenek. Tehát férje meghalt s pedig mint keresztény! Erre felébredt. Egész valója tiltakozott s visszaborzadt attól a gondolattól, hogy férjét elveszítse s hozzá még ez, mint keresztény váljon meg tőle! Az álomképtől nem tudott szabadulni s annak minden legapróbb részlete elevenen s mélyen vésődött emlékezetébe. Jelentős szerepe van ennek – mint látni fogjuk – az ő tulajdon megtérésében. Napokon át alig tudott úrrá lenni lelki viharaiban. Végre megjött a várva-várt hír: hitvese annyira jobban van, hogy orvosi engedéllyel hazamehet. P. Gyula alig tért meg otthonába, sürgeti a már megkezdett hitoktatást, érezve, hogy ideje rövid, napjai meg vannak számlálva. És neki mint kereszténynek kell meghalnia! A lelkület már felkészült volt s hitbeli ismeretei is alig szorultak csiszolásra. Kitűzték tehát a keresztelés napját, óráját. És mikor az végre elérkezett s megfürödhetett az újjászületés vizében, egész valóját kifejezhetetlen boldogság árasztotta el. örömét csak az zavarta, hogy abban hitvese még nem osztozkodhatik. Ennek hite, meggyőződése még nem volt annyira megérlelődve, hogy ezt a lépést lelkiismeretesen megtehesse.

A következő vasárnap kellett volna a szentáldozásnak végbemennie, amikor a páter a kedves beteget az utolsó kenet szentségében is akarta részesíteni. Ámde mindezt – sajnos – megelőzte a hirtelen bekövetkezett halál. A pátert telefonon hívják. Zokogástól meg-megszakított hang jelenti: „Gyula éppen most halt meg. Jöjjön, kérem, azonnal, erősen el vagyok tökélve – Francival[1] együtt – nyomban megkeresztelkedni”. A páter a boldogult lakására siet, magával hozva a szent keresztség kiszolgáltatásához szükséges dolgokat. A két hölgy ott állott a halálos ágy végén s gondolatokba mélyen elmerülve függesztették szemüket az elhunyt arcára. Az özvegy meghatottságtól reszkető, de határozott hangon elmondja, hogy mi adta az utolsó lökést megtérésére. A halál váratlanul jött – beszélte el –, hivatni akarta a pátert, de nem volt otthon. Az ápolást irgalmasnővér végezte. Ez imádkozott a haldoklóval s lefogta szemét. Miután pedig kiszenvedett, összekulcsolta kezeit s feszület köré fonta ujjait, ő, a hitves, pedig csak nézte, nézte. Igen! éppen így látta feküdni akkor, az álomképben, felkötött ajakkal, sápadtan, mereven, kezében a feszülettel. De mégis, nem egészen így volt. A feszület nem ilyen volt, amelyet akkor tartott. Hogyan? Ha Isten jelet akart volna adni, miért nem egyezik ez is? Ebben a pillanatban lép be az ápolónővér. Kijelenti, hogy ezt a haldoklók búcsújával ellátott feszületet nem hagyhatja a boldogult kezében … s anélkül, hogy utasítást várna, odalép a falhoz, leveszi onnan a szép nikkeles keretű keresztet, amelyet az elhunyt egyik pap ismerősétől kapott a szent keresztség emlékére. Ezt tűzi a halott ujjai közé. Íme ez volt az a feszület, melyet hitvese kezében látott! Biztosan ez volt! Világos jele annak, hogy az álom s valóság csodálatos találkozása által Isten az egyetlen igazi vallásra akar rámutatni s azt kívánja, hogy abban boldogult férjét ő is kövesse.

Az özvegy barátnéjával együtt csakugyan ott a halálos ágy mellett meg is keresztelkedett. Hat év múlott el azóta. Mind a kettő hű maradt hitéhez s naponkint magához veszi azt a Krisztust, ki oly csodálatos utakon vezette őket az Egyház kebelére. Nevezetesen az orvosnő a mai napig a jótékonyság angyala, aki nemcsak a testeket, hanem a lelkeket is gyógyítani törekszik. Így rója le azt a nagy hálaadósságot, amellyel a végtelen isteni jóságnak s irgalomnak tartozik.

– – – – – – – – – –

Hangsúlyozzuk azonban, hogy mind a két kivételes esetben jóhiszemű szentáldozásról van szó; és szentségtörő merénylet volna tudatosan, tehát rosszhiszeműleg bárkinek is a szent keresztség előtt az Oltáriszentséghez járulni, vagy ilyet az áldozáshoz bocsátani.

Ámde nem minden megkeresztelt egyén már ezáltal alkalmas és méltó is a szentáldozásra.

[1] A középiskolai tanárnőnek, P. Gyuláné barátnőjének családias neve.

Létrehozva 2015. június 9.