Jézus Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben

Ellenfeleink

Kilenc hosszú század pergett le az Anyaszentegyház dicső történetében és nem akadt eretnekség, mely hitünknek ezt az egyik alaptételét, Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben egyenesen megtámadta volna. Az első századok eretnekei, nevezetesen a dokéták minden anyagot a rossztól származtattak s így a történelmi Krisztusnak is csak látszólagos testet tulajdonítottak. Következetesen a szentségi test valóságát is tagadniok kellett volna. De nem merték tenni. Hasonló következetlenségbe estek a gnosztikusok és manicheusok is, kikkel szemben már Szent Ignác vértanú s Szent Ireneus oly talpraesetten forgatják a hitvédelem fegyvereit.

Az ötödik században fellépő nesztorián-eretnekség Szűz Máriának istenanyai méltóságát tagadta s tőle csupán az örök Igétől elválasztott embert származtatta. Ha levonja téves tana következményeit, a katolikus értelemben vett átlényegülést ugyancsak tagadnia kellett volna. De a meggyökeresedett hit épségét e pontban nem merte érinteni. Inkább eltűrte a következetlenség vádját, melyet a katolikus ellenfelek szemére is hánytak.

A kilencedik századtól fogva azonban fokozott mérvben fordul a figyelem az Eucharisztia teológiája felé. Paschasius Radbertus corbiei szerzetes (831) vaskos és szinte sértő kifejezésekkel hangsúlyozza a történeti és szentségi Krisztusnak (egyébként senkitől sem tagadott) teljes azonosságát. Túlzásaival feledni látszott az Úr igéit: „A szellem az, mi megelevenít, a test nem használ semmit” (Jn 6,64).

Ennek az iránynak feltétlenül ellenáramlatot kellett kiváltania. Paschasius rendtársai, mint Ratvamnus és Hrabanus Maurus felveszik vele a tudományos harcot. Nevezetesen pedig a tudós Scotus Erigena (860) támad ellene, aki viszont annyira szellemiesíti Krisztus valóságos jelenlétét a színek alatt, hogy sokan írásában annak tagadását vélték felfedezni. Ettől a merénylettől azonban ő távol állott.

Mindeddig tehát nem a valóságos jelenlétről, hanem legfeljebb annak módjáról folyt a vita.

Az első komoly s egyenes támadója a valóságos jelenlétnek a toursi származású, angersi archidiakon, Berengar volt a XI. században. Ez Erigena iratainak hatása alatt most már tovább ment s a kenyérben-borban Jézus Krisztus testének s vérének csupán szimbólumait, jelképeit látja éppen úgy, mint ahogy Urunkat az Írás báránynak vagy szegletkőnek nevezi. Tanítását a római, toursi és párisi zsinatok elítélték. Berengar 1079-ben VII. Gergely pápa előtt tévedését ünnepélyesen visszavonta s hátralevő napjait a Tours közelében levő St. Côme szigeten szigorú vezeklésben élte le. Utolsó leheletéig siratta, hogy téves tanával annyi botrányt s a lelkeknek oly nagy kárt okozott (†1088).

Elvetették a valóságos jelenlétet a XII. században de Bruis Péter s tanítványai, akiket róla Petrobrussiánoknak neveztek. Ezek ugyanis tagadták a felszentelt papnak konszekráló (átváltoztató) hatalmát. Ugyane tévedésbe estek az albiak és waldiak a XII. és XIII-ik században. Az Eucharisztiában valamennyi csupán megáldott, természetes kenyeret lát. Ellenök foglalt állást a IV. lateráni zsinat 1215-ben.

Ugyancsak megtagadta Jézus Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben a radikális Wiclif János (†1384) is, kit általában a protestantizmus előfutárjának szoktak tartani. Negyvenöt eretnek tételét a konstanci zsinat kárhoztatta (1415). Ellenfeleink közé kell sorolnunk azután a legtöbb protestáns felekezetet.

Maga az atyamester, Luther Márton (†1546) ugyan még a valóságos jelenlétet tagadni nem merte, de hajlott feléje. „Ha Karlstad[1] – írja Luther – meg tudott volna engem arról győzni, hogy a szentségben a kenyéren és boron kívül nincs semmi egyéb, nagy jótéteménnyel kötelezett volna le magának. Ezzel ugyanis a pápaságnak nagy kellemetlenséget okoztam volna. Ámde én ebben magamat fogva látom, mint akinek nincs kiútja. Mert az evangéliumi szöveg túlságosan nyílt és világos, semhogy az ember könnyen megtépázhassa, sőt megszédült fejjel, kitalált szavakkal s magyarázatokkal felforgathassa. (Ad Argentoratenses.) Az ágostai hitvallás s Melanchton Apológiája is még majdnem fedik a katolikus eucharisztikus tanokat. A keresztény hitrendszerből kihúzott tégla azonban előbb vagy utóbb, de feltétlen bizonyossággal az egész nagyszerű épület összeomlását okozta. A lutheránizmus megtagadta az egyházi rendet s ezzel az átváltoztató (konszekráló) papi hatalmat is elvetette. Ámde akkor mi hozza a kenyér s bor színe alá Kriszust? A nehézséget úgy vélték megoldhatónak, hogy Krisztus Urunknak emberi természete szerint is mindenütt jelenlevőséget (ubiquisták) tulajdonítottak. Eszerint tehát Urunk a világ összes kenyerében s borában jelen volna. Az ún. Solida declaratio (hitvallás) ezt a szertelen tant oda korlátozta, hogy Krisztus a hit által van jelen a kenyér- s bor-szín alatt, de akkor is csak a vétel pillanatában.

Zwingli (†1531), kihez Karlstad, Bucer és Oecolampadius is csatlakoztak, a konszekrált kenyérben s borban puszta jelet lát. Luther sacramentáriusoknak nevezi őket, mert az Oltáriszentségben csupán a jelet tartották meg, elvetve annak tartalmát. Nagyon világos, hogy ilyen radikális tévedés csupán a Szentírás legönkényesebb magyarázása által volt lehetséges. Maga Luther kigúnyolja s nevetségessé teszi emiatt reformátortársait, jóllehet ezekkel nem történt egyéb, mint hogy tovább gurultak a lejtőn, amelyre őket atyamesterük, Luther csalta s amelyen jómaga sem tudott megállani.[2]

Ennek a nyakló nélküli írásmagyarázatnak tulajdonítható, hogy „ama rövid szónak: Ez az én testem, az új tanítók írásaiból 84 magyarázását említi Claudius Sanctes, Rasperger Christof szinte kétszázat”. (Pázmány: Kalauz II. 384. lap. Az Egyetem kiadása, 1898.)

Kálvin Jánosról (†1564) tudós Pázmányunk azt állítja, hogy a szava Jákobé, de a keze Ézsaué. Azért, hogy a katolikusokat is, lutheránusokat is magához édesgesse, úgy alakította tanítását, hogy noha a Zwingliétől csöppet sem különbözik, de úgy teteti, mintha köztünk s közötte Krisztus teste vételét illetőleg semmi lényeges különbség sem volna. (Kalauz II. 378. I.) Tanának veleje az, hogy a megdicsőült Krisztustól arra, ki a kenyeret s bort magához veszi, a vétel pillanatában a hit által erő árad. Az Üdvözítő tehát csak ereje által van jelen, nem pedig lényegével. A kenyér s bor szerinte is csupán puszta kép.

Az anglikánusok általában Kálvin pártjára állottak, kivéve a puseystákat, kik megőrizték a valóságos jelenlétben való hitet. A mai liberális protestánsok s a modernisták szerint a világ közeli végét váró Krisztus voltaképpen semmiféle szentséget sem alapított, hanem az Oltáriszentség hite egyszerűen az ő búcsúvacsorájából fejlődött ki, melyet hívei az ő emlékére mint szeretetlakomát folytattak s amelynek csak később, főleg Szent Pál tanításának hatása alatt tulajdonítottak misztikus értelmet. A csaknem Erdély területére szorítkozó csekélyke unitárius felekezet sem lát az Úrvacsorában egyebet, mint jelképes étkezést, amely testvéri szeretetre buzdít s a Megváltó szenvedésére emlékeztet.

 

Bizonyos festő Luthert, ki a lutheránizmust képviseli és Zwinglit, aki a többi protestáns felekezetet s a moderneket is helyettesítheti, Krisztus Urunk két oldalán tünteti fel. Míg az Üdvözítő arca maga a nyugodt, szelíd méltóság, addig a két eretnekvezér vonásai daccal párosult zavarodottságot tüntetnek fel. Krisztus képe alá ezt írta: Ez az én testem. Lutheré alá: Ez lesz az én testem. Zwinglinek pedig ezt adja ajkára: Ez jelenti az én testemet. Legalul pedig felveti a kérdést: Tehát melyiknek van igaza. E kép máig is látható az ottobeureni bencés templom főoltára mögött.

A katolikus tan

A XVI. század reformátorai s minden idők eretnekeivel szemben a tridenti szent zsinat ünnepélyesen kihirdette: „Aki tagadja, hogy a legszentebb Eucharisztia szentségében a mi Urunk Jézus Krisztus teste s vére lelkével s istenségével – tehát az egész Krisztus igazán, valóságban s lényegileg jelen van s azt állítja, hogy ott csak jelben, képben vagy erejével van, legyen az Egyházból kiközösítve”.

Ez tehát az ősi katolikus tévmentes tan, melyet Krisztustól s az apostoloktól átvettünk s Egyházunk ezredéven át háborítatlanul birtokolt. Hisszük s valljuk, hogy az Oltáriszentségben Krisztus igazán van jelen. Tehát igazi testét s vérét bírjuk abban, azt a testet-vért, amely az apostoli hitvallás szerint született Szűz Máriától, kínzatott s megfeszíttetett stb. Valóságban van jelen e test s vér az Eucharisztiában. Nemcsak a hit vagy a képzelődés helyezi abba, mint ahogy az álmodó vagy lázbeteg szokott maga előtt személyeket látni. Jelen van pedig lényegesen az egész Krisztus s pedig mindkét szín alatt külön-külön is. Tehát mind a két szín alatt ott van mindaz, ami csak Krisztust azzá tette s azzá teszi ma az égben, ami. Krisztus ugyanis isteni személy, akinek két természete van: isteni s emberi. Mint embernek van teste s lelke. Testében vannak lényeges alkotóelemek, kezek, fej, szív stb. A lelkében emlékezés, értelem s akarat. Mindez tehát jelen van mindkét szín alatt, külön-külön, annál is inkább, mert az eleven, személyes Krisztust, főleg mostani dicsőült állapotában, testre s vérre, emberségre s istenségre szétszaggatni nem lehet. A történeti Krisztus maga van tehát ott s pedig elevenen, öntudatosan, mint ahogy mi térdelünk előtte, de – szentségi állapotban. Nem a kenyérrel-borral együtt, nem a kenyérben, borban vagy a kenyér s bor által – ahogy ezt a protestáns Nagy Káté tanítja –, hanem a kenyér s bor színe alatt, a kenyér s bor helyébe lépve, amelyekből csakis az marad meg, ami külső érzékeink alá esik s azokat – mondhatnók – megcsalja. Megmarad tehát a kenyér s bor színe, íze, szaga, súlya s halmazállapota anélkül, hogy ott mákszemnyi kenyér s bor volna. Erről azonban annak helyén még szólni fogunk.

Létrehozva 2015. március 18.