Mary Usha S.N.D. nővér 2001-ben 4 napos, belső gyógyulás lelkigyakorlatot tartott a Szent Kvirin Szalézi templomban (Szombathely, a szerk.). Többek közt arról is szó esett, hogy az áldott állapotban már oda kell figyelni a kismamának arra, hogy ne érje olyan lelki hatás, amely a babára nézve káros lehet, mely akár a későbbiekben egész életére is negatívan kihathat.
Csak a cikk címét olvasva már-már lapoztam, kattintottam volna tovább, ám Baritz Sarolta Laura domonkos nővér közgazdász szigorú, ám mégis bizalmat ébresztő képére pillantva mégis a maradás mellett döntöttem… Az érdekes, tanulságos beszélgetés gyorsan eloszlatta fellengzős előítéletemet, hogy ugyan már, ez a(z) (üzleti) világtól bizonyára elzártan élő apáca vajon mi újat tudna nekem mondani pénzről, gazdaságról, erkölcsről…? Bevallom, sokáig én is azok közé tartoztam, akiknek gondolkodásában – stílusosan szólva – Krisztus és Mammon nem tudnak egy gyékényen árulni…
némileg másképp kell mint az emberekkel
Az emberekkel való beszélgetés során többnyire információkat osztunk meg egymással. Elmondjuk mi történt velünk, amikor a másik nem volt jelen, illetve elmondjuk mit érzünk, mit gondolunk, mivel a másik ember nem tud ehhez közvetlenül hozzáférni.
„Amikor ezt így elmondtam a szenvedőknek, sokaknál láttam, hogy szinte magukon kívül vannak az örömtől.”
Életünket végigkíséri a szenvedés: testi-lelki betegségek, elutasítás, bántás, magány, veszteségek, nehéz külső körülmények. A szenvedésre egyesek lázadással, mások beletörődéssel reagálnak. Ám létezik egy harmadik út is: a szenvedést fel is ajánlhatjuk.
Amikor valaki megházasodik, hirtelen házastársa rokonaival is kapcsolatba kerül: feltűnik a színen az anyós, az após, a sógor, sógornő; és lássuk be, valószínűleg nem véletlenül születik megannyi anyós-vicc, hiszen a legtöbb esetben ezek az új kapcsolatok nem könnyűek, tele vannak konfliktus(forrás)okkal. Gary Chapman ebben a könyvében tömören, gyakorlatiasan mesél arról, hogy hogyan lehet sokat javítani a saját szüleinkkel és a házastárs családtagjaival való viszonyon.
Chapman vallja, hogy a harmonikus kapcsolatok életünk legfontosabb erőforrásai közé sorolhatók. A rossz kapcsolat a közeli rokonokkal beárnyékolhatja az egész életünket, folyamatos stresszforrás lehet; míg a velük való kiegyensúlyozott, szeretetteljes viszony igazi áldás mindenki számára. És talán nem is kell hozzá olyan sok, hogy ez utóbbi valósuljon meg!
Egy kedves olvasó a következő aggasztó beszámolót osztotta meg velem. Az ember azt kívánja, bárcsak egyedi esetnek vélhetnénk az ilyesmit, de mind tudjuk, hogy az alábbi történések sajnos tükrözik a kortárs katolikusok hitismereti szintjét úgy általánosságban is – hittanítókat is beleértve. A történet annyiban lett átírva általam, hogy ne lehessen konkrét személyekre következtetni belőle.
Harrach Péter, a KDNP frakcióvezetője fejtette ki gondolatait a katolikus egyházfő migrációval kapcsolatos megnyilvánulásairól.
– Mi az oka annak, hogy mást mondanak Önök kereszténydemokraták a migráns ügyről, mint a legfőbb erkölcsi tekintélynek tartott Ferenc pápa a menekült kérdésről?
– Leegyszerűsíteném a választ, ha azt mondanám, hogy a megoldás abban a két különböző fogalomban van, amit Ön is használt. Ez igaz, de válasznak kevés, bár a lényeg benne van. Ő elsősorban a segítségre szoruló, üldözött emberről beszél. Mi elsősorban, az otthonainkat fenyegető migráns áradatról. Ugyan egyik vélemény sem kizárólagos, de mindegyik hangsúlyos.
Az evolúció csendjében a sivatagi rókának sokkal nagyobbra nőtt a füle, mint kontinentális társainak, ezért a hallása is sokkal jobb.
A sivatagban negyven évig vagyis a teljességig a teljességbe érkezésig csendben vándorló nép sokszor hallotta Isten szavát.
A minap Budapesten egész hosszan buszoztam átszállás nélkül. Ilyenkor az emberek több dolgot szoktak csinálni: megállás nélkül nyomkodják telefonjukat, cöcögnek és kritizálják a többi utast vagy a sofőrt vagy a hülye gyalogosokat, bömböltetik a zenét a fülükbe, bámulnak kifelé az ablakon, vagy jobb esetben olvasnak, ha nem egyedül vannak, akkor beszélgetnek. Teljesen hangulatfüggő, hogy mikor melyik megoldást választom. De most eszembe jutott, hogy ez alatt a 20 perc alatt pont el lehetne mondani egy kötött imát, amibe este már fáradtan biztos, hogy belealudnék.
Jézus sokszor tanított tömeget, vagyis ismeretlenségből összeverődött embereket, és gyakran beszélt a megújulásunkról. A megújulás értelméről: arról, hogyan tudunk továbbjutni a hallásnál. Mert halljuk az igét, az igazságot, amire szomjazunk, halljuk, ha nem vagyunk süketek. De hiába. Valami oknál fogva elszáll a szélbe.
Mi lehet ez a „valami ok”?
„Ne szállj szembe a gonosszal.”(Mt 5,39)
Ne hagyd, hogy legyőzzön a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” (Róm 12,21)
Cooper írja le A préri című könyvében, hogy ha a prérin tűz ütött ki akkor azt az indiánok ellen tűzzel állították meg. A terjedő tűzfolyammal szemben elindítottak egy másikat így felperzselték előtte az éghető területet. Persze ehhez kellett a jó széljárás is.
„Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek szolgája.” (Mk 9,35)
Előttünk vezet az országút, nagy a forgalom. Emberek munkába mennek, munkából jönnek. Mindig, mindenütt csak a munka, a munka… De ez a feladatunk! Erre születtünk. Így szól a közmondás is: „Az ember a munkára születik, mint a madár a repülésre!” Sajnos sok embert a munka eltávolít Istentől. Vajon törvényszerű következmény ez?
