Sötét fényszórók: szemeim az eget
lengő csóvákkal ostromolják.
Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!
Csík, sáv: fent suhan a fénytorony
s évezredek mérik a hosszát.

Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény,
Óh szállni, lobogva a föld felett!
A rettenetes életet,
az örömet akarom én.

Óh élni! Szemeim sóvár tüze
a felső végtelenbe szánt:
láng habzik mindenütt: zene, szín:
az anyag titkos ablakain
az lüktet ki-be, az égi láng,

a vágy, amit én fénynek nevezek
és szentléleknek a hivő:
ő táncol bennem, ő rohan,
hasonló bimbóban az ő ereje van,
kovában, acélban is ő:

ő öntözi, belül, az anyagot,
szomja éget, éhe habzsol,
zsinórra fűzi a csillagokat,
indul s egy szívdobbanás alatt
uj világokba kapcsol.

Ő vagyok én, a képzelet:
ki törhet ellenem?
Az isten karja nyúl felém,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál földi szemem,

fekete nyomoromat vakító
tűzharsonákkal törve át
tízezer Nap küldi az azúr
bástyákról hozzám válaszúl
testvéri himnuszát.

(PPEK – Innen és túl. Versek az Isten-kereső emberről)

Létrehozva 2016. október 12.