Mi emberek társas lények vagyunk, szükségünk van másokkal való kapcsolatokra. Hogy miként éljük meg ezeket a kapcsolatokat, ezt már a kora gyermekkori tapasztalatok meghatározzák. Az édesanya szeméből a gyermek szeretetet és elfogadást olvas ki, elrejtettségben van része, és ösztönös bizalom fejlődik ki benne (remélhetőleg!).

De hamarosan megmutatkozik, hogy nem csak harmonikus kapcsolatok léteznek. A gyermek kezdi megtapasztalni az elutasítást, a hátratételt. Módszereket fejleszt ki a nézeteltérések kezelésére. Egyesek válaszként visszahúzódnak, mások támadóan lépnek fel. Úgy tűnik, az egyik emberről leperegnek a sértések,
akárcsak a vízcsepp az olajos bőrről, mások mélységesen megbántódnak. Mindnyájan helyet foglalunk valahol azon a skálán, amely a „vastagbőrű” és a „mimózaszerű” között húzódik.

Nem mindenkinek tényleg vastag a bőre, akit látszólag semmi sem rendíthet meg. Egyesek csak jobban tudják leplezni sértődékenységüket. Talán érdemes e tekintetben önvizsgálatot tartanunk és feltennünk magunknak a kérdést: én hogyan viszonyulok a sértésekhez, és mások milyennek látnak engem? Ugyan nehezünkre esik bevallani, hogy megbántottak, és nem szívesen szembesülünk azzal az érzéssel, hogy nem fogadnak el, és nem becsülnek minket, de ha őszintén szembenézünk ezzel, ez jó irányban változtathatja meg a másokhoz való viszonyunkat.

Áldozati szerepben

A hántásnak különféle formái léteznek. Ezeken rendszerint felháborodunk. Más a helyzet, ha megszégyenítenek, ami szintén egyfajta bántás. Ilyenkor nem felháborodunk, hanem szégyelljük magunkat. A könnyen megbántódó emberek azt is nehezen élik meg, ha figyelmen kívül hagyják őket, mivel ez önértékük elvesztését jelenti számukra.

Liza irodai alkalmazott egy középvállalatnál, és három kolléganőjével együtt egy tágas irodában dolgozik. A feladatok egyértelműen el vannak osztva, a hatáskörök szabályozottak. Anna, a legfiatalabb közvetlen, vidám
és kissé szeleburdi. Szilvia mindig a legutolsó divat szerint öltözködik, sportos, és mindenben nagyon becsvágyó. Adrienn a legvonzóbb mindnyájuk közül, aki a munkájában mutatkozó hiányos teljesítményt a bájával egyenlíti ki.

Liza úgy érzi, munkatársnői kiközösítik. Ha belép a helyiségbe, és hárman éppen beszélgetnek, akkor bizonyos benne, hogy róla pusmognak. Azonkívül arról panaszkodik, hogy a legutóbbi csoportmegbeszélésen a főnöke ügyet sem vetett rá. Állandóan mellőzik és piszkálják őt. Meggyőződése, hogy mások minduntalan lejáratják és megalázzák. 
Valójában az a helyzet, hogy Liza áldozatként viselkedik. A fiatal nőre rányomja bélyegét a kisebbrendűségi érzés és a bizonytalanság. A barátok és munkatársnők visszahúzódnak tőle, mivel minden szót patikamérlegre kell tenniük, nehogy Liza megint rögtön mindent „félrenyeljen” aztán meg játssza a sértődöttet, vagy kiboruljon. „Te minden bolhából elefántot csinálsz” – vágta a fejéhez a minap Szilvia.                                     ]
Liza fél éve jutott hitre Jézus Krisztusban, és azóta jár egy keresztény gyülekezetbe. Sértödékenységére itt is egyhamar fény derült. Még egy viccesnek szánt megjegyzés is könnyen kibillentette a lelki egyensúlyából.
Amikor egyszer megint kiakadt, és  teljesen megalapozatlan vádakat hangoztatott, az egyik gyülekezetvezető kérdőre vonta őt. Eleinte dühös volt, és tagadta, hogy valóban meg van bántva és megsértődött. Hisz ő volt az áldozat! Keserűen mondta: „K. az, aki tapintatlan és szívtelen. Tudnia kell, hogy az ilyesfajta magatartás sértő. Neki kell megváltoznia, akkor én is másként viselkedem majd. Ha már nem lesz velem szemben faragatlan, akkor én sem leszek ilyen érzékeny.” Sok-sok beszélgetésre volt szükség, mire Liza belátásra jutott, és hajlandó volt Isten segítségével változtatni a beállítottságán* valamint az önmagával és másokkal kapcsolatos látásán.

Legelőször is azt kellett meglátnia, hogy nem vagyunk mások tehetetlen áldozatai. Akármikor érezzük magunkat lelkileg megbántva, mi is hozzájárulunk ehhez valamivel. A másik fél eldob egy követ, mi pedig elkapjuk. Azok a bántások, amelyeket nem hozunk őszintén szóba, és nem tisztázunk tárgyilagosan, belülről emésztenek bennünket és megmérgezik lelki békénket. Olyanok, mint egy nehéz hátizsák, amelyet állandóan magunkkal cipelünk, és amely minden erőnktől megfoszt bennünket. Ennek következtében kitérünk mások elől,
duzzogunk, foghegyről vagy flegmán válaszolunk.

Ármánykodunk a másik ellen, felpiszkálunk ellene másokat, és szabályszerű bosszúhadjáratba kezdünk. Olykor a hántások évekkel vagy évtizedekkel korábban történtek, de még mindig meghatározzák a gondolkodásunkat, A szemrehányások, a harag és a keserűség irányulhat szülők, tanárok, testvérek, iskolatársak vagy mások ellen.

Néha egy egyedi eset emészti az embert, máskor éveken át tartó fájdalmas megaláztatások azok, amelyek fogva tartják a megbántott személyt. A meg nem bocsátott bántások belsőleg is pusztító következményekkel járnak. Az illető folyton rágódik a sebet okozó fél szavain vagy cselekedetein, feszült és lehangolt, szorong és megkeseredett. Minél tovább marad meg az ember ebben az engesztelhetetlen tartásban, annál durvábbak a kihatások. Általános bizalmatlanság alakulhat ki más emberekkel szemben: vak gyűlölet, amely öngyűlölethez vezet, és amely az illetőt olyan dolgokra ragadtatja, melyek kárt okoznak neki és másoknak is.

Új távlat

Nem a bántások tesznek beteggé, hanem az, ahogyan viszonyulok hozzájuk. Nem vagyok áldozat, hanem szabadságomban áll választani. Jézus igy szólít fél minket: imádhozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” (Lukács 6,28). Ha kövelem a tanácsát, elmúlik az ellenséges indulat.

Képessé válok rá, hogy tárgyilagosan lássam a dolgokat. Talán okot adtam rá a másiknak, hogy megbántson? Beképzelek magamnak dolgokat, amelyek nincsenek is úgy? Gonosz indítékokat tételezek fel a másikról velem szemben? Általában ellenségesen és bizalmatlanul viszonyulok embertársaimhoz? Emberek elismerésére alapozom az értékemet, vagy tudatában vagyok, hogy Isten elfogad és szerel engem?

Ha imádkozom az ellenlábasomért, ezzel leépítem a helytelen gondolatokat és érzéseket.

Súlyos sérülések – a megbocsátáshoz vezető út

Természetesen különbséget kell tenni a mimózaszerü érzékenység és a valódi sérülések között. Szandinak fogalma sem volt, hogy a férje már évek óla csalja a legjobb barátnőjével. Egy nap nem érezte jól magát, és korábban elment a munkahelyéről. Hazaérve tetten érte kettejüket a házastársi hálószobában. Szandi számára egy világ össze. Ügy érezte, elárulták és mélységcsen megsebezték. Hogy megbántódott, az teljesen érthető. Hoszszú időbe telt, mire begyógyultak a sebek, és ismét megtanult bízni. Az ehhez vezelő út a megbocsátáson ál vezetelt.

Miért nem teszik le sokan az őket ért hántásokkal teli hátizsákot? Mi éri nem hajlandók megbocsátani? Azt mondják: „Nem tudom megtenni!” Az igazság azonban az, hogy: „Nem akarom megtenni!” Ennek oka, hogy úgy véljük, ezzel megbüntethetjük a másikat.

Vagy azt gondoljuk, hogy ha megbocsátunk, a másik soha sem ébredne tudatára vétke súlyának. Azzal akarjuk megmenteni önértékelésünket, hogy tápláljuk a haragunkat, Ennek eredménye, hogy rosszul érez/ük magunkat. Nem a másikai büntetjük, hanem önmagunkat.

A depresszió sokszor az engesztelhetetlenség talaján sarjad ki és burjánzik. Isten Igéje felszólít bennünket, hogy
úgy bocsássunk meg, miként ö is megbocsátott nekünk: teljesen érdemtelenül. Megbocsátani ezt jelenti: Lemondunk arról a jogunkról, hogy büntetési, ítéletet és megtorlást követeljünk annak a valakinek, aki vétett ellenünk. Szabadon engedjük öt abban a tudatban, hogy Isten igazságol szolgáltai majd nekünk. A nyomasztó tehertől való megszabadulás nem csupán a kedélyünket szabadítja fel, de segít tisztábban is gondolkodni. Az engesztelhetetlenség ugyanis kizárólag az áldozati szerepre összpontosítja az értelmünket, és a tehetetlenség érzetét kelti bennünk. A megbocsátás kinyitja a börtönt, és enged fellélegezni.

Corrie ten Boom meséli: „Amikor az egyik barátom hosszú idő után megint egyszer meglátogatott, bizonyos személvek felől érdeklődön nálam, akik évvei azelőtt jól rászedtek. – Ez el van rendezve – mondtam kissé önelégülten. – Minden meg van bocsátva.

– A részedről igen – bólintott. – De a többiek – elfogadták a bocsánatodat?

– Azt mondták, hogy nincs mit megbocsátani. Mindent letagadtak. De én be tudom bizonyítani nekik, hogy helytelenül cselekedtek.

Gyorsan odaléptem az íróasztalomhoz, és kihúztam a fiókot.

– Nézd, itt van feketén-fehéren, Megőriztem az összes levelüket, és megmutathatom neked.

– Corrie! A barátom átölelt, és újra elhúzott az íróasztaltól. – A te bűneid nem lettek-e a tenger mélyére vetve? A barátaid bűneit pedig feketén-fehéren megőrzöd?

 Torkomon akadt a a szó.

– Úr Jézus – suttogtam Te, aki minden bűnömet elvetted, bocsáss meg nekem, hogy én mások bűneit annyi éven keresztül megőriztem. Engedd, hogy mindezeket a feketén-fehéren dolgokat kedves illatú tűzáldozatként   mutassam be Neked a Te dicsőségedre.

Mielőtt azon az estén nyugovóra tértem, kirámoltam az íróasztalomat, és a a már kissé megsárgult leveleket a kandallóba dobtam. Azoknak a leveleknek a hamujában az Ő kegyelmének új oldalát ismertem fel. Jó híre elért engem. És izgatottan vártam, vajon a jövőben mire tanít még a megbocsátás tantárgyban.”

Forrás: ethos, 2014/1. sz.

Létrehozva 2023. január 15.