Bizony lehet valaki magyar úgy, hogy nem keresztény; és európai úgy, hogy nem magyar – mondja a Mandinernek Korzenszky Richárd bencés szerzetes, tihanyi perjel. Korzenszky szerint nem jó az oktatás túlzott központosítása, viszont tárgyi tudásra és memoriterekre szükség van. A tihanyi perjel úgy látja: baj, hogy nincsenek társadalmi elvárások, normák, nincs különbség jó és rossz között; a vallásos ember értékrendje pedig igenis közügy. Interjúnk.

Kora délelőtti, tavaszi napsütésben érkezünk meg Tihanyba, ahol a megszokott nyári nyüzsgéssel szemben csend és nyugalom fogad minket. És persze Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a tihanyi közösség 74 éves perjele, akinek igencsak tele van a naptára, így nem könnyű vele időpontot egyeztetni. Annál szívélyesebben fogad minket, amikor az apátság kerengőjében kezet fogunk. A perjeli hivatalban készülünk neki az interjúnak. A fotós kollégával gyorsan közös témát talál Korzenszky atya, hiszen ő is szinte profi a szakmában: képei tihanyi képeslapokonés a kolostor kerengőjének falain láthatók. Korzenszky atya előveszi édesapja Leicáját és annak szovjet másolatát is a fiókból.

Leülünk beszélgetni, és újabb meglepetés ér minket: a perjel párhuzamosan gépeli azt, amit közben nekünk, az interjúban mond. Elütés nélkül. Korzenszky Richárdnak nemrég jelent meg Mi végre vagyunk a világon? című kötete, amelyben korábbi írásaiból válogat. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

Miért lett szerzetes? Azokban az időkben, amikor így döntött, épp a kommunista diktatúra tombolt hazánkban. 

Családunkban nem volt sem szerzetes, sem pap. Hívő családban nőttem föl. Pannonhalmán voltam diák, szerzetestanáraim között sok igazi egyéniség volt, akiken átsugárzott, hogy értelmes az életük. Vonzott ez az életforma. Először úgy gondoltam, állatorvos leszek, mint apám, nagyapám, aztán egyszerre csak természetesen fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy bencés szerzetestanár legyek. Egyik nagyanyám, amikor megtudta, hogy ez a szándékom, sírni kezdett és felsóhajtott: „De hát a mai világban?” Mindig „mai világ” van, mindenkinek a mai világban kell megtalálnia a helyét, a feladatát. 

Mit ért el Tihany a rendszerváltás óta?

A legfontosabbnak azt tekintem, hogy Tihanyban újra szerzetesi közösség él az ősi monostorban. Nem holt műemlék az apátság, hanem egy élő közösség otthona, amely sok kereső és érdeklődő ember számára igazodási pont lehet.

Pár éve átvették a tihanyi iskolát. Jó, hogy sorra átvesz az egyház állami iskolákat?

Az államosításkor a magyar közoktatás több, mint 60 százaléka egyházi fenntartású volt. A rendszerváltozás után megnyílt a lehetőség az egyházi iskolák indítására. Ahol igény volt rá, megpróbálták az egyházak vagy a régi intézményeiket újra saját kezelésbe venni vagy egészen újakat indítani. Az elmúlt években  nem kevés településen az önkormányzatok kérték az egyházakat, hogy vegyék át az iskolájukat. Így több helyen megmaradhatott a településen az iskola. A kérdés: „jó-e”? Ha az egyház valóban gazdája lesz egy iskolának, és az önkormányzattal harmonikusan együtt tud működni, valószínű, hogy jó: jobb, mintha ingázóvá válna a helyi kisgyermek. A tihanyi iskolát nem az apátság kérte az önkormányzattól. S nem egykönnyen mondtunk igent a kérésre. Nem tartom szerencsésnek, ha egy település egyetlen iskolája egyházi fenntartású. De inkább egyházi legyen ez az iskola, mintsem megszűnjön. Ez nem elsősorban az egyház érdeke, hanem a településé. 

Mit gondol a Klikről és a központosított oktatási rendszerről, mint a püspöki konferencia egykori oktatásügyi szakértője, iskolabizottságának vezetője? 

Közvetlen tapasztalatom a Klikkel kapcsolatban nincs. Meggyőződésem, hogy szükséges volt bizonyos fokú összefogásra, központosításra: az iskola sehol sem magánügy, mind tartalmi, mind  irányítási  szempontból az iskoláknak rendszerben kell működniük. Felügyeletre, ellenőrzésre is szükség volt, van és lesz. A túlzott centralizáció azonban veszélyes, elburjánzik az adminisztráció, személytelenné válik minden. Az iskolaügynek meggyőződésem szerint kulcskérdése a személyesség, minden szinten. Azonkívül fontos az adott keretek között az autonómia és a szabadság. Nem az eszközöket kellene központilag meghatározni, hanem az elvárható eredményt. Nagyon sok függ a pedagógus kreativitásától: nagyobb szabadságot kellene biztosítani az iskoláknak. És ez nem csupán a gazdálkodásra vonatkozik.

Rendszerint hallani a kívánalmat: felesleges a netes keresők idején a lexikális tudás, a készségeket kell fejleszteni az iskolában, jelentősen csökkentve a lexikális tananyagot. Egyetért?

Egyértelmű, hogy szükség van biztos tárgyi tudásra. Az információ mennyisége, amit egy iskola rázúdít egy diákra, egyszerűen befogadhatatlan és feldolgozhatatlan. Így volt ez már negyven-ötven évvel ezelőtt is. Kell, hogy legyen biztos alapismerete mindenkinek, de hogy a saját egykori szaktárgyamnál maradjak, egy általános vagy középiskolás gyereknek nem irodalomtörténeti ismeretekre van szüksége, úgyis elfelejti; hanem elsősorban irodalomélményre. Meggyőződésem és tapasztalatom: sokkal nagyobb jelentősége van a memoriternek, a könyv nélkül tudott verseknek, mint gondolnánk. Ez nem puszta információ, annál sokkal mélyebb. Tudat- és személyiségformáló, amikor valaki a jól megválasztott, mértékkel adagolt szövegeket el tudja sajátítani: az ember érző lény, az érzésekkel is foglalkozni kell… Régi vitatéma, hogy műveltségi területekkel vagy tantárgyakkal foglalkozzon az iskola. Kulcsszerepe van a pedagógusnak, aki kell, hogy ismerje a diákjait, és tudnia kell, mi az, ami mindenki számára nélkülözhetetlen, s mi az, ami kevésbé jelentős. Az iskolának sokkal inkább személyiség-központúnak kellene lennie, és biztosítania kellene azt, hogy mindenki az adottságai szerint teljesebb emberré váljék. Ez azonban az információ-halmaz rákényszerítésével sosem fog sikerülni. 

Az egyház megfelelő mértékben vállal részt a hátrányos helyzetűek oktatásából, képzéséből? Gyakran hallani a vádat, hogy az egyház csak elitképzést csinál. 

Az államosítás előtt – 1948 előtt – ez a kérdés föl sem merült. Egyházak, szerzetesrendek foglalkoztak a hátrányos helyzetűekkel. A kommunizmus évtizedeiben csak gimnáziumokat működtethettek a felekezetek: nyolc katolikus, egy protestáns és egy zsidó gimnázium vészelte át az ideológiai diktatúrát. A gimnázium célkitűzése pedig – függetlenül attól, hogy egyházi vagy nem egyházi – elitnevelés. 

A rendszerváltozás biztosította a szabad iskolaalapítást, megszűnt az állami iskolamonopólium. Amikor az egyházak általános iskolákat indítottak vagy vettek és vesznek át, nem elitképzéssel foglalkoznak, hanem az alapokkal, legyen az városon vagy falun. Amint  lehetőség nyílt rá, megindult Gödön a piaristák szakmunkásképző iskolája. A kilencvenes évek legelején már a szalézi rend Kazincbarcikán működtetett hátrányos helyzetű fiatalok számára szakképző intézetet. A katolikus, nagy hagyományokkal rendelkező Kolping-szervezet ugyancsak nem elitképzési céllal több helyen indított olyan intézményt, amelyben hátrányos helyzetűekkel foglalkoztak (pl. Gyöngyösön, Esztergomban, Nagykőrösön, Szekszárdon). Kelet-Magyarországon a görögkatolikus egyháznak komoly próbálkozásai vannak roma gyerekekkel általános iskolákban. Nem szoktam olvasni a sajtóban a katolikus Vakok Battyhány Gyermekotthonáról, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak. Vagy tudomást vesznek-e a keresztény fenntartású roma szakkollégiumokról? Mit tud a közvélemény a reformátusok halmozottan hátrányos gyerekeket gondozó óvodáiról, iskoláiról? Amikor pedig szakképző intézeteket vettek át az egyházak az elmúlt években, többet olvastam az egyházak kiapadhatatlan étvágyáról, mint arról, hogy nehéz helyzetben lévőkkel próbálnak foglalkozni. 

Természetesen többre volna szükség. Azonban ne felejtsük el, hogy akik ezt a feladatot az államosítás előtt szakszerűen és hivatásból végezték, kihaltak. Az egyházak nem elvont szervezetek, hanem konkrét emberekből álló közösségek.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 15.