A szekszárdi katolikusok Kisboldogasszony ünnepén a Remete-kápolnánál tartják a város „igazi” búcsúját, így a két plébániatemplom patrociniuma kissé háttérbe szorul. Kevesen tudják, hogy a belvárosi templomot Jézus mennybemenetelének, az újvárosit pedig Szent Mihály és a Bibliában név szerint említett másik két arkangyal: Gábor és Rafael tiszteletére szentelték.

Mivel a főangyalokat szeptember 29-én ünnepli az Egyház, az újvárosi templom búcsúját ilyenkor tartjuk.

Özvegy báró Hrabovszky Péterné, született Kassay Anna 1855-ben kelt végrendeletével egyetlen leányának, Alexandrának halála után minden ingó és ingatlan vagyonát arra a célra ajánlotta fel, hogy Szekszárd-Újvárosban templomot építsenek és plébániát létesítsenek. A neogót stílusú templom építése 1865-ben kezdődött, mégpedig Petsching János bécsi építészmérnök tervei alapján. Kivitelezője Wagner János pesti főépítész volt. Az új templomot 1868-ban szentelte föl Pauer János szekszárdi címzetes apát. Erre az ünnepi alkalomra írta Liszt Ferenc a Szekszárdi Mise című művét.

Az ember minden időben érezte: bár beletartozik a természet rendjébe, a közvetlen fizikai megtapasztaláson túl egy összehasonlíthatatlanul nagyobb, tágasabb valóság vár rá. Jól példázza ezt az ókori görög bölcs, Platón sokat idézett hasonlata: be vagyunk zárva érzékszerveink szűkös börtönébe. Mintha egy barlangban ülnénk leláncolva, háttal a bejáratnak, háttal a fénynek. Mi csupán a barlang falára vetülő árnyékokat látjuk – ebből következtethetünk a kinti világ sokszínű gazdagságára. Ezért gyakran a fantáziánkkal egészítjük ki csenevész tapasztalatainkat. Döbbenetes, hogy a belénk sulykolt materialista világkép ellenére mennyi zűrzavaros eszme lel táptalajra manapság is. Az áltudományok és álvallások gombamód szaporodnak, jelezve, hogy az ember kapaszkodókat keres, és azokat nem találja meg az anyagi világ síkján. Belülről meg van győződve: lennie kell egy teljesebb, igazabb, maradandóbb valóságnak.

Hála Istennek (tényleg Neki köszönhetjük!): nem csupán homályos tapogatózásokra vagyunk utalva. A kinyilatkoztatás több ezer éves történetében van egy biztos pont: létezik ez a másik világ. Az Isten országa, az angyalok, elhunyt őseink, szeretteink örök hazája. De hol? Hogyan fedezhető fel ez a világ? Nem valószínű, hogy egyszerű helyváltoztatással, fantasztikus utazással eljuthatunk oda. Ma már mulatságosnak, sőt nevetségesnek tűnik Gagarin jelentése: „itt vagyok a világűrben, ám Istennel nem találkoztam”. Az azonban kétségtelen, hogy a modern tudomány segít nekünk a minket körülvevő valóság mélyebb és alaposabb megértésében, elemzésében. Egy évszázad alatt igencsak átértékeltük az anyag és energia fogalmát, Heiserberg ráébresztett bennünket, hogy az anyag mélyén a tiszta matematika (intelligencia) rejlik, Einstein arra nyitotta föl a szemünket, hogy nem elegendő három dimenzióval számolni. S ki tudja, mi jöhet még…

Az angyalok világáról persze nem sokat tudunk. A Biblia sem igazán partner abban, hogy öncélú kíváncsiságunkat kiszolgálja. Annyit azonban biztosan kijelenthetünk: az üdvösség történetének fontos pontjain ott állnak az angyalok: segítik, vezetik, eligazítják az Istenre hagyatkozó embert.

A huszadik század végképp elbizonytalanodott az eszmék zűrzavarában. Belon Gellért püspök úr hasonlatával szólva úgy elveszítette lába alól a talajt, mint egy földrengés során. Ami addig szilárdnak, biztosnak, egyértelműnek látszott, az egyszeriben megingott, bizonytalanná vált. Szent Mihály nagysága, ereje viszont éppen abban áll, hogy mindig szilárdan és megingathatatlanul kitart az Isten oldalán – vagyis a jóban. Talán amikor őseink a 19. század alkonyán, egy dekadens, bizonytalan kor küszöbén Szent Mihályt választották patrónusuknak, éppen erre a szilárdságra alapoztak. Reménykedtek abban, hogy ha közösségüket Szent Mihály oltalmába ajánlják, átvészelik majd a történelem kiszámíthatatlan viharait, megpróbáltatásait. Jöhetnek háborúk, zavaros eszmék, diktatúrák – a hit azonban maradandó, átsegít minden megpróbáltatáson. Ebben bizakodunk mi is, ma is, a harmadik évezred elején. Annyi veszély les ránk mindenfelől! Mit érne, ha csupán a magunk erejére hagyatkoznánk?

Szent-Gály Kata egyik írásában így fogalmaz: „A látható és a láthatatlan világ összetartozik, szakadás csak a jó és rossz között van.” Az igazi határvonal tehát nem e világ és a túlvilág között húzódik, hanem a jó és a rossz világa között. (Sokszor talán éppen a szívünk közepén!) Ha már most összetartozunk, ha közösségben élünk Istennel, angyalokkal, elhunyt szeretteinkkel, akkor igazán könnyű lesz majd átlépnünk ezt a határt.

Létrehozva 2013. augusztus 6.