MacArthur a következőt írja a könyvében: “A legtöbb mai igehirdető érzékelhető módon lenézi vagy elveti a hagyományos módszertant és olyan új eszközöket alkalmaz, mint dráma, tánc, vígjáték, zenés táncos játék, hatásos színházi („cirkuszi”) jelenetek, pop-pszichológia és más szórakoztatási formák …

A legutóbbi fél évszázadban Amerika néhány legnagyobb evangéliumi gyülekezete olyan világi módszereket alkalmazott, mint bohózatok, énekes zenés vígjátékok, birkózóbemutatók, sıt még mókás sztriptízek bemutatását is, hogy ezekkel tegye a világ számára elfogadhatóbbá a Vasárnapi Istentiszteletet. Durvább dolgokat láthatóan túl felháborító lett volna bevinni az Istentiszteletre. A viccelődő, szórakoztató stílus

azonban nagyon gyorsan a ’pragmatikus* gyülekezetek’ Istentiszteleteinek részévé vált.”

Sok mai gyülekezetben látható módon már a modern világ TV marketingje szerinti pozitív’ érzések – minden, alapvetően testies elemmel történő hangsúlyozása sem elég, a mély bűnbánat, szentség és az “EGO halálát” megkívánó keresztyénség helyett, amit az Újszövetség állandóan hangsúlyoz. Ezért mindent kicserélnek (még a legfontosabbat, magát az evangéliumot is), hogy annak a kornak a szelleméhez igazodjanak, amiben ma élnek.

Megmagyarázzák, hogy „az emberek többé már nem akarnak állandóan egy olyan negatív dologról hallani, min a ‘bűn’. “Ezért jobban szeretnek olyan dolgokat hirdetni, amivel pozitív módon megnyerhetik a mai embereket.”Így ezeknek a prédikátoroknak a hangja a TV reklámokhoz hasonlóan, mint a járvány terjed, és láthatóan hétről-hétre erősebb: “Gyere Jézushoz, Ő fog boldoggá tenni, Ő fogja betölteni a szíved vágyát, Ő fog megvigasztalni és megelégíteni téged, stb., stb.”

Az írás letölthető itt.