Az elmúlt napokban az Észak-Afrikát sújtó két nagy katasztrófa – először a marokkói földrengés, majd a két gát összeomlásával járó hurrikán Líbiában – több ezer áldozatot, gyászt és mindenféle pusztítást okozott. A nyugati tévé- és internetes csatornákon a gyász jelenetei váltakoztak a szakértők – meteorológusok, geológusok, klimatológusok – hangjával. Isten neve azonban soha nem hangzott el. Isten volt a nagy hiányzó ebből a drámai horizontból, mintha istenkáromlás lenne őt megemlíteni, a nevét szembeállítani ezekkel a szerencsétlenségekkel. Isten a Nyugaton uralkodó kultúra számára nem létezik, vagy ha létezik is, nem érdekli a világ.

Pedig ha Isten a világegyetem teremtője, minden létező gyökere, akkor semmi sem kerülheti el az ő uralmát. Isten nem érdektelen a teremtményei iránt. Istennek ezt a teremtésben való érdekeltségét, a teremtményeknek ezt a világegyetemet rendbe tevő kormányzását nevezzük helyesen isteni gondviselésnek. Isten szeretettel és hatalommal gondoskodik a teremtés minden területéről, egészen a legapróbb részletekig. Az Evangélium is ezt mondja, amikor azt állítja, hogy a fejeteken a hajszálakat is mind számontartja. (Lk 12,1-7).

Ez nem kicsinyíti le Istent, hanem inkább az Ő nagyságának bizonyítékát képezi. Éppen azért, mert Isten végtelen, képes a teremtés legapróbb részleteivel is törődni anélkül, hogy ez lekicsinyítené.

Ha bármi is elkerülhetné az Ő teremtő és megőrző tevékenységét, Isten nem lenne Isten.

Az Istent tagadók, a militáns ateisták és a szekularisták, de azok is, akik bár nem vallják magukat ateistának, valójában gyakorlati ateizmusban élnek, nem tudják elképzelni a Gondviselés gondolatát, amelyet a Tudomány gondolatával helyettesítenek. A szerencsétlenségek a végzetes erők következményei lennének, mert azokat a természet törvényei irányítják. Az események értelmezését a tudósokra bízzák: orvosokra és virológusokra a járványok esetében, geológusokra és klimatológusokra a földrengések és hurrikánok esetében, elfelejtve vagy figyelmen kívül hagyva, hogy Isten az, aki a természet erőinek és törvényeinek mechanizmusát úgy rendezi el, hogy a jelenséget az Ő igazságosságának vagy irgalmasságának igényei szerint hozza létre. A földrengések, akárcsak a világjárványok, a természet törvényeit követik, amelyeket a tudósnak meg kell vizsgálnia, de a természet és törvényeinek szerzője Isten, aki fenntartja a természet fizikai rendjének tökéletes egyensúlyát, és néha azt akarja, hogy ez az egyensúly az Ő titokzatos tervei miatt felboruljon, de mindig okkal.

Minden, ami a világegyetemben történik, Isten akarata, kivéve az erkölcsi rosszat, amely az egyetlen igazi rossz, és amelyet Isten megenged, mert az embert szabadnak teremtette, hogy jót vagy rosszat tegyen, hogy szeresse Istent vagy elutasítsa őt. Az erkölcsi rossz, amit bűnnek nevezünk, nem más, mint az, hogy nem ismerjük el Istent, mint kezdetünket és végső célunkat. Az erkölcsi rossz pedig nem más, mint a teremtmény misztériuma, amely fellázad teremtője ellen, és önállóságát, függetlenségét hirdeti anélkül, hogy önmagában bármit is tehetne, mert minden, ami vagyunk, Istentől függ, és nélküle semmit sem tehetünk.

A földrengések és mindenféle kataklizmák, melyek fizikai és nem erkölcsi gonoszságok, mert függetlenek az ember akaratától, Isten akaratától függenek, és mivel Isten csak a teremtményei javát akarja, van értelmük, amit az embernek meg kell próbálnia megérteni. 

Az Egyház és a keresztény emberek mindig is azt a jelentést tulajdonították ezeknek a természeti katasztrófáknak, hogy ez figyelmeztetés: egy figyelmeztetés. Mit üzen Isten az embernek ezekkel az eseményekkel? Isten arra akarja emlékeztetni az embert, hogy egy pillanat alatt mindennek drámai vége szakadhat, mert életünk végső célja nem földi, hanem halhatatlan. A föld a száműzetés helye, és túl könnyen elfelejtjük, hogy az igazi hazánk a mennyország. A rossz, a fájdalom, a szenvedés gyakran felnyitja az emberek szemét, és Istenhez vezeti őket. Végső okukat Aquinói Szent Tamás egyik mondata foglalja össze: „A gonoszságok, amelyek ebben a világban sújtanak minket, arra kényszerítenek, hogy Istenhez menjünk” (Summa Theologica, I, q. 21 a. 4 a. 4 ad 3).

Ez vonatkozik a fizikai rosszra, amely független az emberek akaratától, de az erkölcsi rosszra is, amit önként követnek el. Amikor Isten megbünteti az embereket a földön egyéni vagy kollektív bűneikért, azt azért teszi, hogy visszavezesse őket Önmagához. Ez az értelme a nagy isteni büntetéseknek, amelyek mindig is végigkísérték az emberi történelmet. A földrengések, betegségek és háborúk mögött arra kell törekednünk, hogy megragadjuk Isten tervét, amely a természet vak ereje mögött rejtőzik.

Aki nem hallja meg Isten hangját mindenben, ami nem a mi akaratunktól függ, kezdve a minket körülvevő természeti katasztrófákkal, az ostoba ember. És aki nem hisz az isteni fenyítésekben, vagy nem fél tőlük, az téved és bolond, mert híján van annak az istenfélelemnek, amely a bölcsesség kezdete.

Az Észak-Afrikát szeptemberben sújtó katasztrófák a 2023 februárjában Törökországot sújtó szörnyű földrengést követik. Mindez a Földközi-tenger túloldalán, Európa határainál történik, és ahogy annak északkeleti határainál is pusztító háború zajlik Oroszország és Ukrajna között. Úgy tűnik, hogy a bánatkör szinte összeszűkül a hűtlen Európa körül. Úgy tűnik, hogy ez Isten egyik utolsó figyelmeztetése a világszerte nap mint nap érkező gyalázkodások láttán. Itt az ideje az elmélkedésnek. A büntetés nemcsak háború, amely egész Európára kiterjedhet, hanem pusztító természeti katasztrófák sorozata is, amely az emberi makacsság drámai végkifejlete lenne, amit túl sokáig tűrt el az Ég és a Föld végtelenül türelmes és irgalmas, de egyben tévedhetetlenül igazságos Uralkodója.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. szeptember 23.