Az unalom tollai

Az irodalom előszeretettel festette le az acédia unalmát. Ez Bovarynénak a betegsége, amelyet Gustave Flaubert ír le: „Az élete hideg volt, mint a padlás, melynek tetőablaka északra néz és az unalom) ez a csendes pók, az árnyékban hálójával beszőtte szíve minden sarkát.” Csehov színháza is tele van ezekkel a mindenféle házimunkától megszabadult szereplőkkel, akik a tétlenségre vannak ítélve. „A plébániámat megeszi az unalom.” Ezek az Egy falusi plébános naplójának első szavai. Georges Bernanos nagyon finoman elemezte és megjelenítette ezt az „isteni” bűnt, ami az acédia: „Az ember unalma mindenhová elér, atyám, és majd még a földet is megpuhítja”, olvashatjuk Monsieur Oulin című meglepően modern művében.

Végül pedig az apatikus Yves Frontenac-ról, Francois Mauriac ezt mondta: „A pihenés, […] amikor már nem érezzük, hogy szeretünk… […] A visszafordíthatatlan […] az az, hogy elveszítettük a semmi előli menedéket.”

2) Mitől főbűn?

Az acedikus ember először is tennivalók halogatásával vét: prokrastinatio. Ez a tudományos szó, nem bók. Ebben az idegen szóban fölfedezhetjük a latin cras szót_, ami „holnapot” jelent. Az ilyen ember másnapra halasztja azt, amit ma kellene megtennie. Ez a bűn, az okosság hiányát és az igazságosság hiányát is magában foglalja. Az a furfangos fodrász ez, aki állandóan kiteszi az kirakatába: „holnap ingyen borotválunk”. Figyelem, az acedíkus ember ritkán az a fajta ember, aki mélabúsan fetreng a maga kis burkában. Sürög-forog és rengeteg feladatban szórja szét magát, amelyek mind elfeledtetik vele az egyetlen szükségeset: azt a „híres” „állapotbeli kötelességet”, amelyet itt és most kellene megtennie.

Acédia vagy lustaság?

Az acédia benne van abban a főbűnökből összeállított listában, amelyet Evagrios Ponticos állapított meg. A lustaság nincs. Csak később, a Reneszánsz idejében fog lassanként eltűnni az acédia és adja át a helyét a lustaságnak.

Ma az acédiát két másik szomorúság váltotta le: a lustaság és a melankólia. Ez a deformáció az egyik legsikeresebb az utóbbi századokban Még a nem rég megjelent KEK is szenved tőle.
Ebben is az utolsó főbűn „lustaság, vagy acédia”-ként van bemutatva, mintha a kettő ugyan az lenne. Pedig sürgősen meg kell őket különböztetnünk, mert a második messze sokkal súlyosabb, mint az első.

„Milyen is a lusta ember?” – kérdezték egyszer Tristan Bernard-tól. – Olyan valaki, akinek van bátorsága ahhoz, hogy ne tegyen úgy, mintha dolgozna. Kicsit komolyabban: Michael Sales SJ szereti ismételgetni, hogy „a lusta nem az, aki nem csinál semmit, hanem az, aki csak azt teszi, amihez kedve van.”

A lustaság szívében az van, hogy szomorúak vagyunk annak az elvégzésében, amit tennünk kellene. A lusta nem feltétlenül hasonlit a lajhárra. Néhány lusta nagyon sokat sürög-forog, és még úgy is tűnnek, hogy nagy munkákat hajtanak végre. De csak azt teszik, amit szeretnek és örökké újra igazítják azt, hogy mi az elsődleges: az elmaradt levelek felhalmozódnak; a kamasz gyerek inkább füvet nyír, mikor vizsgára kellene készülnie; a családapa inkább barkácsol ahelyett, hogy a fiával tanulna… A lusta áttolja másnapra azt, amit aznap kellene megtennie. Szent Pálnak súlyos szavai neki szólnak: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2 Tessz 3,10)

Ezen túl az acédikus ember éppen ellentéte az aszketikusnak. Sokfele kompenzációt keres, hogy betöltse a belső űrt. Az élvezet hatékony „félelem-védő”. A leginkább megközelíthető öröm az asztal öröme, vagy a képernyőé. Az acédikus ember gyakran lerogyva találja magát a tévé előtt, csokoládét vagy földimogyorót majszolva. Hány szülő, azon idegeskedve, hogy kamasz gyermeke teljesen elmerült a videójátékokban, mértéktelenségnek tartják azt, ami elsősorban acédia. „Hogy az unalom ne falja őket teljesen föl, mondja Andrej, Csehov Három Nővér c. drámájának egyik szereplője, sokféleséget vezetnek be az életükbe undok kis dolgokkal, mint a vodka, a kártya, civakodás […] és a nők megcsalják férjüket és a férjek hazudnak és úgy tesznek, mintha semmit nem vennének észre, semmit nem hallanának.” Sokkal inkább, mint a lustaság, az acédia minden megszokott bűnnek az anyja. Abba rángat bele, hogy egyre extrémebb kompenzációkat keressünk az unalom és a reménytelenség ellen.

Végül pedig, az acédia az Isten szolgálatát az aktivizmus szolgaságával cseréli föl. „Az acédia különös módon keveri össze a frusztráció érzését és az agresszivitást”, magyarázza Schönborn kardinális. Ez a „démon a lelki lustaság formájában mutatkozik meg, közben ugyanakkor lüktető aktivizmusban is. […] A déli démon az életünkben könnyen fölismerhető formákban is jelen van: a félelemben, hogy egyedül találjuk magunkat önmagunkkal, az önmagunktól való félelemben, a csendtől való félelemben. Verbositas és curiositas, a fecsegés és a kíváncsiság az acédia „leányai”. Íme néhány másik: a belső nyugtalanság – újdonságok állandó keresése az Isten szeretetének és az Ő szolgálata örömének pótlékaként; állhatatlanság; a döntéseinkben való kitartás és szilárdság hiánya, amelyhez még hozzá jön a hittel és Isten jelenlétével kapcsolatos dolgokkal szembeni közömbösség, a kishitűség; az Egyházban közöttünk manapság oly gyakran jelenlévő keserűség; és még a tudatos gonoszság is.”

Depresszió vagy acédia?

A depresszió és az acédia hasonlítanak egymásra: olyan szomorúságok ezek, amelyeknek ugyan azok a tünetei – kedvtelenség, mindentől való undor, kiábrándultság, képtelenség, hogy valamit tegyünk – és amelyek egyszerre jelentkezhetnek. Mégis különbséget kell tegyünk közöttük.

A depresszió egy betegség, egy elszenvedett rossz; az acédia bűn, egy rossz, amiért felelősek vagyunk. A depresszióban, a szomorúságot egy néha teljes, tettre képtelenség követ. Ezzel szemben az acédiában ez a szomorúság a cselekvéstől való undor, de a cselekvőkészség még megmarad; egyedül csak a saját kedvét, örömét keresve, az acédia a sokkal kellemesebb cselekvések felé fordul.

Az acédia egy „isteni” bűn: megtöri azt a dinamikus lendületet, amely Istenhez visz bennünket, és reménytelenségbe taszít, hogy úgysem tudjuk megvalósítani istengyermeki hivatásunkat. A depresszió nem érinti közvetlenül az Istennel való kapcsolatunkat Gyakran egy lelki, pszichés vagy érzelmi sokk következménye, egy mély seb kapcsán alakul ki.

Ezért a levertségek és bánatok, amelyeket érzünk, okos megkülönböztetést kívánnak: némely depresszió fakadhat irigységből vagy meg nem fogalmazott acédiából, lustaságból. „A megkülönböztetésnek legvégső kritériuma a szeretet”, ahogy Dom Jean-Charles Nault bencés atya hangsúlyozza (mélyreható doktorátust írt erkölcsteológiából az acédiáról). Csökkent-e a szeretet, az önmagunk ajándékozása, az önmagunkról való megfeledkezés? Ha igen, akkor acédiáről van szó.

A depresszív ember nem képes cselekedni, sem saját erejéből kijönni a depressziójából. Az acedikus ember nem akar kijönni belőle. Mindenesetre jegyezzük meg, hogy az acédia megmaradhat a kísértés, a megpróbáltatás szintjén is. Amíg nem mentünk bele, addig természetesen nem bűn még, és ugyanúgy, miként a depresszió kapcsán, kérnünk kell az Urat, hogy segítsen meggyógyulni belőle.

3) Hogyan rejtőzik el?
Az acédikus ember legalább négy ok miatt nem tud a bűnéről.

a) A magyarázatok

Először is azért, mert az acédikus ember megmagyarázza a kiegyensúlyozatlanságát és túlzott aktivitását. Nem nehéz mindez a mai produktív társadalmunkban, ahol a „tenni” szakrális jelentőséget kap.

Az elégedetlenség azonban a lelkiéletet is érinti. Ez a „spy-zapping”: „lelki csatornák közti kapcsolgatás”-nak a kísértése, amely sok keresztényt érint: egyik egyházközségből a másikba megyünk, egyik gyóntatótól a másikhoz, kavarunk az újabb közösségek imacsoportjai között… A

Szentírásból csipegetve megmagyarázzuk: „Eljön az óra, mikor már nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben nem imádják az Atyát.” (Jn 4,2I-24) Evagrios Pontikos jól rámutat az acédikus ember alibijére: „Az Úrnak tetszeni, nem a helyszíneken múlik, hiszen, miként maga mondja, mindenütt lehet imádni az Istent”.

Halljuk azt is; „Nincs szükségem rá, hogy a templomba menjek imádkozni, hiszen Isten jelenlétében munkálkodom, mindig ott van mellettem.” Meg azt ís „Én a kocsiban imádkozom, vezetés közben”. Nagyszerű. De mit szólna szerelmesének a jegyes, ha azt mondaná neki: „Tudod, nagyon szeretlek, sokat gondolok rád mikor dolgozom, meg vezetés közben, de nincs időm, hogy fölhívjalak, írjak neked, vagy hogy meglátogassalak”? Az Isten tüze bennünk, nem kívánja meg ugyanúgy, hogy tápláljuk, mint ahogy a szeretet megkívánja?

Az acédikus ember tehát nagyon jó okokat talál arra, hogy meneküljön az imádság elől.

Mikéntazt a nem túl újdonsült ürügyet, amelyet már Cassianus János sivatagi atyánál is megtalálunk: „Nem ér-e többet jó cselekedetekben odaadni magunkat, mint bent ülni fölöslegesen a cellánkban?” Mennyi elkedvtelenedés, és mélyszomorúság a következménye a lelkipásztori aktivizmusnak, mindez pedig depresszív acédiába vezet…

b) A megszokás, „második természetünk”

Aztán az acédia lassanként állandósul, szinte az illető személy tudomása nélkül. A lelki

tunyaság nagyon finoman férkőzik be. „Csakugyan, a jegyesség alatt túl sok a feladat: előkészíteni az esküvőt, lakást találni stb. Mikor majd házasok leszünk, majd minden nap szakítunk időt az esti imára.” Tíz évvel később, ugyan az a személy: „Csakugyan, nem is gondoltam, hogy ennyire fárasztó dolog a gyerekek nevelése. Mikor majd nagyok lesznek biztosan lesz időm rá, hogy minden este imádkozzak.” Újabb tíz évvel később: „Csakugyan ez a szakmai élet egész embert kíván. Mikor majd nyugdíjasok leszünk, végre majd lesz időm minden este imádkozni stb.” Saját magunkat csapjuk be. Fokozatosan elfelejtjük a fél-elhatározásainkat és látszólagos józanság mögé rejtőzünk: „legyünk ésszerűek!”

c) A minket körülvevő világ cinkossága

Tévéreklám. Átlátszó vízen egy nő ül fölfújható fotelban, míg egy helikopter kartonokat rak le a medence partján. A Cybermarket reklámblokkja ezzel a szöveggel zárul „Jövő szombaton ne menjen bevásárolni. Dolgoztasson másokat. Igen, ez lustaság. Na és?”

Paradox: a „korszellem” hiperaktív, mégis a lustaságra buzdít. Tulajdonképpen, arra buzdít, hogy azt csináljuk, ami tetszik nekünk, amihez kedvünk van és, hogy úgy érjük el a legtöbb élvezetet, ha állandóan variáljuk a cselekedeteinket. Minden nap tapasztaljuk: a reklám azt keresi, hogy megszabadítson a főbűnökkel kapcsolatos bűntudattól: a torkosság, az irigység stb. Mi ennek az oka? Az, hogy végső soron ezek a legnagyobb forgalmazói a fogyasztásnak.

„A modern ember problémája nem a gonoszsága”, írja Frederik Beigbeder reklámszakember „99 francs” c. sikerregényében. Ellenkezőleg, úgy általánosságban véve, mindenfele praktikus okokból, jobban szeret rendes lenni. Egyszerűen csak utál unatkozni. Az unalom rettegésben tartja, pedig nincs annál építőbb és nagylelkűbb dolog, mint minden napra egy jó adag holt idő. […] Hogy véget vessen az unalmának, a Nyugati ember a tévé, a mozi, az internet, a telefon, a videójáték vagy az egyszerű színes magazinok segítségével menekül. Soha sincsenek jelen abban, amit csinálnak, már csak „meghatalmazottként” (önmaguk helyetteseként) élnek, mintha alantas dolog volna egyszerűen örülni annak, hogy itt és most élhetek, lélegezhetek. Amikor ott vagyunk a tévénk előtt, vagy egy interaktív honlap előtt, vagy éppen telefonálunk a mobilon, vagy egy Playstation-on játszunk, akkor nem élünk. Máshol vagyunk, mint ahol éppen tartózkodunk. Lehet, hogy még nem vagyunk halottak, de nem is vagyunk túlzottan élők sem.

(folyt.)

Létrehozva 2023. április 18.