A Római Birodalomban, Krisztus idejében teljes szabadosság uralkodott a nemi szokások területén. A homoszexualitás, a prostitúció, a házasságtörés, a fogamzásgátlás és az abortusz a rómaiak között általánosan elfogadott és gyakorlott szokás volt. Már jóval korábban az olyan görög filozófusok, mint Platón és Arisztotelész is támogatták azokat az állami törvényeket, amelyek engedélyezték az abortuszt és az eutanáziát (fogyatékkal született gyerekek és tehetetlen öregek meggyilkolását). Azokban az időkben jöttek létre az első abortuszklinikák, valamint azok a sebészeti műszerek, melyek lehetővé tették a gyermek meggyilkolását az anya méhében.

Nemrégiben a régészek mintegy 100 gyerek csontját fedezték fel egy szennycsatornában, amely egy ókori abortuszklinikához tartozott. Jézus tanítása Istenről, feltámadásról, az emberi méltóságáról, a házasság és az emberi szexualitás szentségéről – a pogány világ számára abszolút újdonság volt. Athenagoras, aki világi keresztény volt, azt mondta Marcus Aurelius császárnak (Kr.u. 176), hogy az abortusz a meg nem született gyermekek meggyilkolása, és mindenki, aki közreműködik egy ilyen gyilkosságban, Isten előtt fog majd felelni tettéért. Arra is rávilágított a császár előtt, hogy minden ember a fogamzás pillanatától kezdve Isten teremténye, ezért az Atya különös gondoskodással veszi őt körül.

A pogányok számára az volt a legszembetűnőbb és legmeghökkentőbb, hogy a kereszténység elvetette az abortusz, az eutanázia, a fogamzásgátlás, a homoszexualitás, a házassági hűtlenség és a szexuális kicsapongás minden fajta pogány gyakorlatát. Azok az emberek, akik hittek Krisztusban és azonosultak tanításával a mindennapi életben, látták, hogy a pogányok az egoizmus visszataszító kultúráját népszerűsítve olyan elvek szerint élnek, mely az önpusztításba, és az örök kárhozatra vezet. Szent Pál figyelmeztetett: „Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjelgő, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem részesül Isten országában.” (1 Kor 6, 9-10).

Isten kinyilatkoztatásából világosan kiderül, hogy a nemi életnek a házasság szentségében kellene beteljesednie, a házastárssal szembeni önzetlen ajándékként, annak teljes gazdagságában, a házastársak különleges egyesülésének, „egy testté válásának” jeleként Isten szeretetében. Az érzéki vágy azonban, amely a bűn gyümölcse, a testet a szexuális gyönyör és egoista kisajátítás tárgyaként kezeli. Ebben az esetben a szexuális élvezet válik legfontosabbá, nem pedig a szerelem, s mindez az egoizmus elmélyüléséhez és a szerelem profanizálásához vezet. Ezért a házastársak „egy testté válásának” szentségén kívüli minden tudatosan és önként provokált szexuális élvezet tönkreteszi a szerelmet és mélyíti az egoizmust. Éppen ezért a házasság előtti és kívüli nemi élet, a maszturbáció, a petting vagy más, tudatosan és önként provokált szexuális vágygerjesztés mindig súlyos bűnnek számít.

A szerelmesek emlékezzenek rá, hogy a házasság szentségének felvétele előtt nincs jogukban oly módon kifejezni szerelmüket, ahogy azt a házastársak teszik. A jegyesség időszaka a szerelem fejlődésének különleges fázisa, amelyben a fiatalok intenzíven kellene, hogy dolgozzanak önmagukon, legyőzve egoizmusukat, féken tartva testük vágyait.
A fiúnak lovagként kellene viselkednie a lánnyal, mint aki saját önző kívánságaival szemben védelmezi szerelmét.

A lánynak viszont magas elvárásokat kell támasztania a fiú felé, ne engedje meg bizonyos határok átlépését kapcsolatukban, ily módon kell, hogy megértesse a fiúval, hogy még nem a felesége, és testéhez való jogát csak Jézus adja meg számára a házasság szentségében. Éppen ezért a jegyesek kapcsolatában nem lehet olyan viselkedés vagy gesztus, kényeztetés, amely a szexuális vágyak kölcsönös felébresztését provokálná, és végeredményben szexuális közeledést idézne elő. Feltétlenül szükséges egyfajta aszkézis a kölcsönös gesztusokban; csak olyanok legyenek ezek, amilyenek egy testvérpár között is elfogadhatóak.

Az ember teljes egészében Krisztushoz tartozik – így teste és szexualitása is. II. János Pál mondta: „Az ember »aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart«, ugyanakkor az egyetlen, amely »teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát« (GS 24). Tehát önmagunk önzetlen odaajándékozása által. Általánosságban a vágy – különös a testi vágy – nem fér össze az »önzetlen ajándék« fogalmával, elveszi az embertől azt a méltóságot, amelyet a női és férfi testiség kifejez, és bizonyos értelemben személytelenné teszi a testet, s csupán tárggyá teszi a »másik fél« számára.

Így ahelyett, hogy a másikkal való egységet mindketten annak alanyaként, a »test szentségi egységében« élnék meg, ehelyett az ember az egységben annak tárgyává válik – az egyik ember a másik ember számára: a nő a férfi számára, vagy épp fordítva.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. január 6.