A közösségvezetés feladatát elvégezni lelkiismeretesen: Nem kis dolog. Tehát ennek elvállalása egy belső dilemmának a harcát jelenti. Erről szól a történet. Az én szerepem egy házaspárral egyetemben,( mint team-ek ), magának a vezetőválasztásnak a lebonyolítása volt. Annyi előzetes tájékozódottságunk volt a feladatunkat jelentő választást illetően, hogy ott nem igen akarta senki elvállalni a vezetést. A közösség tagjai, mint házaspárok, mind nagyon aranyosak és értékesek voltak, de senki nem volt ambicionálva, hogy vezesse a közösséget.

Én ezt nyuszi-szindrómának nevezném. Annyit azonban mindannyian – akik a helyszínre utaztunk – megtettünk, hogy buzgón imádkoztunk a választás sikeréért, s egy jó, alkalmas vezető házaspárért. A közösség szépen, engedelmesen hajtotta végre a választási szabályokat, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. A sikeres választást a vezető-pár és a közösség megáldása zárta le.

S most jön az ostor durranós vége. A megválasztott vezető team-pár az áldás után elmondta, hogy már előzőleg is, majd az egész úton is imádkoztak, hogy le tudják győzni szívükben azt a bizonytalanságot, hogy elfogadnák-e, vagy sem a megbízatást, ha az éppen rájuk esne. Ima közben kaptak egy mondatot – sugallatban, s ez őket az elfogadásra bátorította.

Szívükbe vésték, s ezzel indultak útnak. Amikor pedig sor került az ő személyes megáldásukra, akkor az én spontán imában visszahallották ugyanazt a mondatot: Szóról-szóra! Ezt meghatódottan, mintegy könnyek között mondták el nekünk. akiknek sejtelmünk sem volt az ő misztikus élményükről. Ez nekünk is, nekik is a felső megerősítést jelentette, mint egy vigasztalást, s a vezetőválasztás mennyei hitelesítését.

Az Életige letölthető itt.

Létrehozva 2017. március 27.