„A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.” (Gal 6,9)

Fásultnak éreztem magam. Tudtam, hogy meg kell újítanom elkötelezettségemet az adakozás iránt.

Hiába csodáltam mindig a nagylelkű embereket, és közéjük szerettem volna tartozni, a szívemben valamilyen ellenállást kezdtem érezni a jókedvű adakozó-léttel szemben életem minden területén, legyen szó az időmről, a képességeimről, anyagiakról.

Olykor azért vonakodtam, mert örültem, ha a mindennapi feladataimnak eleget tudok tenni. Máskor úgy éreztem, én vagyok az, akinek szüksége lenne valamire. És olyan is volt, hogy egyszerűen elegem volt azokból, akiken segítenem kellett volna.

Rita barátnőm elmesélt egy történetet, épp azt, amit hallanom kellett. Rita édesanyja bevándorló, aki kétségbeejtő szegénységben nőtt fel, és most odaadással dolgozik egy projekten, amivel a maga módján enyhíteni tud hazája nyomorán. Alig használt cipőket gyűjt, és elküldi őket egy jótékonysági szervezetnek otthon, a hazájában.

Rita anyukája évek óta végezte ezt a tevékenységet, közben nyolc gyermeke tanúja lehetett anyjuk munkájának és nagylelkűségének.

Meglepő módon, Ritát inkább zavarta az anyja foglalatossága, semhogy felnézett volna rá. Egy nap, mikor már elege lett, kitört: „Mi a csudának folytatod még mindig? Tudod milyen korrupt az ottani rendszer. A cipőket, amiket küldesz, ellopják, eladják, és valami korrupt hivatalnok zsebébe kerül az áruk. Te meg egy csomó időt és energiát pazarolsz rá.”

Édesanyja szelíden ránézett, és így válaszolt: „Az érkezési oldal nem az én felelősségem. Az én dolgom az, hogy adjak.”

Mialatt Rita történetét és édesanyja válaszát emésztgettem, rájöttem, hogy azért nem akarok adni, mert nem vagyok biztos abban, mire fogják használni, amit adok.
– Nem adok az utcai szegényeknek, mert nem tudom, mire fogják költeni a pénzt.
– Nem tudok felszabadultan szeretetet adni, mert nem tudom, hogy a másik mit érez irántam.
– Nem fordítom a családra az időmet, mert nem hiszem, hogy örülnének neki.

Könnyű kimagyarázni, hogy miért nem adunk. Nincs időnk. Sok a csalás körülöttünk. Nekem se fog adni senki, ha én szorulok rá. Megnyugszunk abban, hogy majd valahogy valaki segíteni fog.

Én magam is mentegetőztem már mindezekkel. De ahogy Rita édesanyjának bölcsességén elmélkedtem, szívem kemény fala kezdett meglágyulni.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. november 21.