„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ez 36,26)

– Már azt sem tudom, ki vagyok – panaszkodott egy ismerősöm, ahogy egy hosszú nyári nap végén a játszótér padján üldögéltünk. – Olyan érzés, mintha a gyerekek lefosztanák rólam a régi énemet, és csak üresség marad.

Billentett egyet a babán az ölében, és letörölte az arcán lefelé kúszó könnycseppet. Aztán odafordította a fejét a homokozóban játszó közös csapatunkhoz.

– Mi fogjuk a legnagyobb gödröt ásni! – kiáltotta el magát egyik óvodásunk, és pufók kis öklével rácsapott a homokra. A többiek lelkesen csatlakoztak, és térden állva nekiláttak a gödörásásnak. Az anyuka, akivel beszélgettem, bámulta a mélyülő gödröt, nekem meg elszorult a szívem beleérezve, mi zajlik benne. Fél karommal átöleltem a vállát, és vigasztaló szavakat kerestem. Gondolataimba belevisított egy gyerekhang:

– Ni, mit találtam!

Kislányom egy koszos szívószálat lobogtatott a kezében, majd a háta mögé dobta.

Minél mélyebbre ástak a gyerekek, annál több minden került elő. Rothadásnak indult falevelek, mocskos, szürke kavicsok, törött ágak, ősi rágópapír.

Gondolataimban lassan összekapcsolódott az anyaság és a homokkotrás. Úgy fogalmazhatnám meg legegyszerűbben a párhuzamot, hogy az anyasággal akaratlanul is meghívjuk Istent, hogy kotorja ki a szívünket.

Amíg anya nem lettem, nem volt fogalmam arról, mi mindent rejt a lelkem.

Mindaddig, míg Isten meg nem kért rá, hogy adjam át életemet a gyermekeknek, akiket rám bízott, nem ismertem türelmetlenségem mértékét, nem fogtam fel, mekkora büszkeség lakik bennem, ismeretlen volt előttem önző ambícióim kiterjedése és gyengeségem mértéke is.

Nézzünk szembe vele: a gyermekek egészen új megvilágításba helyezik a szívünket. Isten pedig határtalan bölcsességével arra használja az anyaság mindennapi elvárásait, hogy felszínre hozza lelkünk mélyéről a szemetet.

Önzés? A gyökerei szálanként szakadnak ki, valahányszor felkelünk az éjszaka sötétjében, hogy megszoptassunk egy csecsemőt, vagy megnyugtassunk egy felrettent gyermeket. Leszakad egy darab belőle, valahányszor hányó gyermekünk elé tartjuk a vödröt, meg amikor felmossuk a sarat az előszobában, vagy elbánunk egy nagy halom szennyessel.

Perfekcionizmus? Milliméterről-milliméterre lepattogzik rólunk, ahogy a sima, feszes bőrünket narancsbőrre, a csillogó-villogó ablakokat gyerekmancs-foltosra cseréljük. Ahogy végigvonszoljuk magunkat az áruházon nyakunkban az egyikkel, csípőnkön a másikkal. A maradék is szertefoszlik, mikor igyekszünk jó arcot vágni tinédzserünk ostoba modorosságaihoz, óvodásunk sajátos divatérzékéhez.

Büszkeség? Lazítunk gyökérzetén minden alkalommal, mikor elismerjük, hogy nem tudjuk mindenre a feleletet, és nem vagyunk képesek mindent megcsinálni. Eltüntetjük lelkünkből, mikor hallgatunk kioktatás helyett, és kompromisszumot kötünk parancsolgatás helyett.

Megalázó, és néha szívszorító ez a lélekkotrás. Könnyen vezet elbizonytalanodáshoz, zavarodottsághoz, elidegenedettnek, furcsának érezhetjük magunkat.

De mi van akkor, ha ez a lélekkortás több, mint személyiségkrízis? Mi van, ha szent kiüresedés?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 14.