„Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.” (Ef 4,30)

Hát nem remek lenne, ha Isten azonnal válaszolna, mikor kérünk vagy kérdezünk tőle valamit?

Gondolj bele: mindig pontos iránymutatást, biztos eligazítást kapnál. Minden helyzetben pontosan tudnád, mit kell tenned. Vége a tétovázásnak, a kísérletezgetésnek. Fantasztikus lenne!

Néhány hónapja nehéz helyzetbe kerültem. Egyfolytában azt kértem Istentől, világosítson meg, mit kellene tennem. Kutattam a választ a Szentírásban, kiváló igéket kaptam, amik illettek az adott szituációra.

De ennél többet szerettem volna. Egyedi, különleges szavakat, melyek az én egyedi, különleges helyzetemre vonatkoznak. Egyetlen konkrét mondat elég lenne. Valami… Bármi… Rövid, világos útmutatás.

Számtalan lehetőséget végiggondoltam. Ötletekkel bombáztam Istent. Még nyafogtam is egy kicsit. De nem érkezett különleges mondat.

Aztán egyik este, mikor elcsendesedtem, újra megkérdeztem: Uram, miért nem mutatod meg, mit tegyek ebben a mostani helyzetben? Pedig tudod, hogy küszködöm, és várom a nekem szóló igédet.

Pár pillanat múlva mai alapigénk, az Ef 4,30 ugrott a tudatom felszínére. „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.”

Tessék? A szívem megrendült. A vállam összecsuklott. Tekintetem a föld felé fordult. Uram, hogyan okozhattam szomorúságot Szentlelkednek? Tudod, hogy az életemnél is jobban szeretlek.

Gyorsan vettem a Bibliát, felütöttem az Efézusiaknak írt levél 4. részénél. Ott állt előttem fehéren-feketén: „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz” (Ef 4,30-31)

Egyértelmű volt, hogy Isten fogta a szent szövegkiemelőjét, és végighúzta a speciálisan nekem szóló szavakon. Csakhogy ez nem az volt, amire vártam.

Rám fért egy kis Biblia-tanulmányozás, elolvastam hát az Efézusi levél 4. részét, fellapoztam a kereszthivatkozásokat, átgondoltam a kommentárokat, hogy biztosan jól értsek mindent.

Aztán eltöprengtem a szituáción, aminek megoldásához vártam az útmutatást Istentől – csakhogy most nem a magam szemszögéből, hanem Istenéből tekintettem át.

Imádkoztam még egy kicsit, majd csendben maradtam, hallani akartam, nem beszélni egyfolytában. És akkor megértettem…

A korábbi napokban, mióta ez a dolog elkezdődött, észre se vettem, mennyi idegességnek, bosszúságnak, csúnya gondolatnak adok hangot. Mert nemcsak gondolatban foglalkoztam ilyenekkel, hanem a családomnak, és egy közeli barátnőmnek is juttattam belőle.

Továbbra is imádkoztam naponta, olvastam a Bibliát, és hallgattam dicsőítő dalokat. De minden alkalommal, mikor ez a dolog eszembe jutott vagy szóba hoztam, a keserűségnek és a haragnak egy apró magvát ültettem el a szívemben. A bűnnek ezek a parányi magjai gyökeret eresztettek, és a negativizmus csúnya ágaival kezdték befonni gondolataimat, életemet, hozzáállásomat, beszédemet.

Ez a bűn nem szakított el Istentől, de határozottan nehezítette a kapcsolatunkat, és elszomorította Isten Lelkét.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. május 9.