Aquinói Szt. Tamás, A rosszról, q.3.a.14.
Manapság nem nagyon hallunk a Szentlélek elleni bűnről, pedig a Szentírás világosan beszél róla. Amikor a farizeusok azt mondják, hogy Jézus Belzebub segítségével űzi ki az ördögöket (Mk 3,29), akkor valójában az ördögök fejedelmének tulajdonítják azt, amit Jézus saját istenségének, illetve a Szentléleknek az erejéből visz végbe.
Az év 27. hete szerdájának első olvasmánya a Galata-beliekből való, megadva azokat a bűnöket, melyek miatt nem juthat valaki a mennyei királyságba. Ha valaki úgy hal meg, hogy nem bánja meg ezen bűnök elkövetését, nem juthat a mennybe, hanem a pokolba kerül. Ez egy fontos emlékeztető, hogy figyeljünk a veszteségre, amit a bűn okoz a szívünkben, a jellemünkben, és végső soron a sorsunkban.
Korunk egyik legnagyobb megtévesztése az elképzelés, hogy a súlyos bűn csak távoli lehetőség a legtöbb ember számára, és hogy az ilyen bűnöket csak valóban gonosz emberek követik el. Túl sok ember értékeli saját erkölcsi helyzetét haszontalan közhelyekkel, mint ezek: „Alapvetően jó ember vagyok”, vagy „Nos, nem öltem meg senkit.”
Nemcsak amiatt érdemes megkülönböztetni a halálos és bocsánatos bűnt, mert az egyiket mindig meg kell gyónni, a másikat nem kötelező. Hiszen a Krisztust tudatosan követő ember érteni is akarja azt, amit hisz. A hit az első, és ez megvilágosítja az értelmet, a megértés viszont erősíti a hitet.
A halálos bűn Isten törvényének súlyos megsértésével lerombolja (megöli-ezért halálos) az ember szívében a szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé. A bocsánatos bűn, bár sérti és sebzi a szeretetet, nem oltja ki. Itt tűnik ki világosan, hogy a szeretet nem érzés, hanem odaadottság.