A honvágy az édes szerelemből fakadó keserű fájdalom egy fajtája. Elég csak pár évig idegen országban élni: már értjük a nyelvet, ismerjük a szokásokat, szert tettünk barátokra és jól elboldogulunk a társasági életben – elmondhatjuk, hogy megkedveltek és befogadtak.

S mégis, egyszer csak elementáris erővel tör ránk egy kifejezhetetlen érzés, s abban a pillanatban a fönséges táj, ahol vagyunk, a tenger azúrja, az égbenyúló hegyek látványa egyszeriben színtelenné válik, s por és hamu lesz a minket körülvevő gazdagság. És bevillan egy kép, a szülői ház, a családi otthon képe, a vén diófa a kertben és a szőlőhegy illata… Mert Isten olyannak teremtette az embert, hogy csak egy helyen tud megszületni és egy bizonyos helyen ismeri meg a világot, az embereket, önmagát, de még Istent is.

S a Biblia szentesíti a hazához, szülőföldhöz, nemzethez való kötődést, például a mai Olvasmányban is. Nehemiással a megtiszteltetés, a rang, a gazdagság, a király barátsága sem tudta elfeledtetni hazáját, s hogy a szent város, ahol atyái sírjai vannak, romokban hever. De nem csak nosztalgia fűzi elhagyott hazájához, hanem a tenni akarás lendülete is, amellyel elő akarja mozdítani az újjáépítés munkáját. A honvágy szent érzés, mert időről időre nagy művek születnek belőle.

A honvágy azért is szentséges, mert abból az öntudatlan vágyból veszi eredetét, amely az ember egész életét az igazi haza utáni vágyódássá és felé tartó folytonos úton levéssé teszi. Jézus a mai Evangéliumban arról beszél, hogy az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania, ám kereszthalála és feltámadása óta az ő otthona a miénk is; elment, hogy helyet készítsen nekünk, s hazavár mindnyájunkat az Atya jobbjára. Ma ünnepelt őrzőangyalaink is, miközben szolgálatunkra vannak ebben a földi életben, szívünk figyelmét erre az örök otthonra irányítják. Hiszen nem lehet itt a földön igazi otthonunk, maradandó hazánk és városunk, örökös hajlékunk, mert az maga az Isten.

(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)