Mindenki a maga hivatása és képességei szerint
Még életedben zengj dicséretet, amíg élsz és virulsz, dicsőítsd és magasztald Istent, és dicsekedj az ő irgalmasságával! (Sir 17,27)
Nem arról van szó, hogy a halál után az ember megsemmisül, és már nem dicsérheti az Istent, hanem arról, hogy a földön énekelt istendicséret egy igen lényeges vonásban különbözik attól a dicsérettől, melyet a szentek és boldogok társaságában zengünk a mennyben örökké.
Odaát ugyanis a haláltól megszabadulva, minden kísértéstől mentesen és csak azokkal együtt mondunk dicséretet, akik maguk is dicsérik az Istent. Itt a földön azonban a halállal megjelölt ember sokszor egy ellenséges világban, Istent káromlók és semmibe vevők közepette zengi az istendicséretet. Ez a legfönségesebb hivatás a földön, olyan cselekvés, amelyre az örökkévalóságban már nem lesz lehetőség. Milyen szép is volna, ha így hanyatlanánk a halálba: zsoltárokat mondva, Istent magasztalva, szívünk utolsó dobbanásával is őt dicsérve, mint Jézus Krisztus vagy Szent Ferenc…
Mintha a mai Evangéliumban valami hasonlóra hívná az Úr Jézus a gazdag ifjút. Nem elég a bűnöktől való tartózkodás, a törvény betartása, hanem egész életemnek istendicséretté kell alakulnia. Csak így érhető el a szeretet tökéletessége. Ennek egyik módja, hogy a világban maradva, embertársaimat szolgálva bennük felfedezem Istent és őt szolgálom. A másik pedig – s a gazdag ifjú erre kapott meghívást, csak megijedt tőle –, hogy mindent és mindenkit elhagyva kövessem Krisztust, egyedül Istent szeressem, s benne az embereket. Mindenki a maga hivatása és képességei szerint kell hogy dicsérje az Istent, megtalálva helyét abban a kórusban, amely az angyalok énekéhez kapcsolódva zengi a Fölségesnek dicséretét, most és mindörökké.
(forrás: barsitelekmm.blogspot.hu)
Létrehozva 2013. május 27.