Joseph Ratzinger bíboros elmélkedésének szerkesztett változata, amely 1997. március 5-én (nagyböjt 3. szerdáján) a Lateráni bazilikában hangzott el.

A 2000. év nagy megemlékezésére való felkészülés első évében járunk. A Szentatya Tertio millenio adveniente kezdetű apostoli levelében lényegében úgy határozta meg a jubileumot, mint emlékezésünk megújítását és megtisztítását. Így lesz a jubileum előkészület a jövőre és az idő kitárulása az Örökkévalóságra. Az idő és az emlékezés összetartozik. Az időt mint a minden elmúlást átfogó valóságot mi csak az emlékezéssel tudjuk észlelni. Az emlékezésben a múlt jelenné válik. Hogy a jelen mit jelent számunkra, az az emlékezetünktől függ, mely az idő kisebb-nagyobb egységeit úgy ragadja meg, mint saját jelenemet; összefűzi a mi időnkké, s így tesz képessé arra, hogy tervezzük a jövőt, s a jövőre ható döntéseket tudjunk hozni. Az ember jövőbeli képességei attól függnek, milyen gyökerei vannak: hogyan hordozza a múltját, és a cselekvésnek és ítéletalkotásnak milyen mércéit képes belőle megalkotni. Az emlékezést megmérgezheti a gyűlölet, csalódás, hamis remény, begyökerezett hazugság. Ilyen körülmények között nem növekedhet jó jövő. Az emlékezés lehet felületes, rövidlátó, s lehet nyitott a hazugság és a kísértés irányában, amelyek ugyancsak veszélyeztetik a jövőt.

Krisztus: a “Logosz”

Ezért van szükségünk újra meg újra az emlékezés megtisztítására. E jubileumnak alkalmat kell szolgáltatnia arra, hogy újra megvizsgáljuk azt a titokzatos kezdetet, amely oly erősen meghatározta a történelmet, hogy “a kezdetnek” tekintjük, amelyből élünk, és a célnak, amely felé tartunk. Krisztusban mint kezdetben hinni nem azt jelenti ugyanis, hogy minden lényeges dolog múlt időben létezik. A gondolat, hogy a kereszténység a múlt vallása, számára csak a múlt irányadó, s minden rákövetkező időszakot a múlt bilincsébe kell verni  –   hamis kinyilatkoztatás-fogalomból, és annak a régmúlt időkben történt lezárásából született. Ez egyre inkább a kereszténység elhagyását vonja maga után. Ha a kinyilatkoztatást úgy fogjuk föl, mint természetfölötti közlések összességét, amelyek Jézus nyilvános tevékenysége idejében történtek, s az apostolok halálával véglegesen lezárultak, akkor a hitet múltban emelt gondolatépítményhez való kötődésként kell értelmezni. De a kinyilatkoztatásnak e történeti és intellektuális fogalma, amely az újkorban lassan kialakult, teljesen téves. A kinyilatkoztatás ugyanis nem mondatok összessége  –   a kinyilatkoztatás maga Krisztus: “õ a Logosz, a mindent magában foglaló szó, akiben Isten kinyilvánítja önmagát, és ezért mi Isten Fiának nevezzük őt. Ez az egyetlen Logosz természetesen szavakban közölte magát, amelyekben sajátos mivoltát mutatja meg nekünk. De »a Szó« mindig több, mint a »szavak«, és a szavakban soha nem merül ki. Épp ellenkezőleg, a szavak részesülnek a Szó kimeríthetetlenségéből, föltárulnak előtte, minden nemzedéket gazdagítja. Divina eloquia cum legente crescunt (Az isteni kijelentések az olvasóval együtt növekednek”  –   mondja Nagy Szent Gergely (CCC 94)). Ebbõl értjük meg annak a krisztológiának és kinyilatkoztatás-gondolatnak a feszültségét, amelyet János evangéliuma tartalmaz: “Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön õ, az igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall és hirdetni fogja nektek a jövendőt” (6,12). János elsőként dolgozta ki evangéliumában az emlékezés teológiáját: az emlékezet nem csupán információk raktára, sokkal több annál. Amikor ugyanis az emlékezetben õrzött régi találkozik az újjal, a múlt is megvilágosodik. Ugyanaz marad és mégis növekszik. A szavakban egyre inkább fölfedezzük a Szót, s így a mindig azonos kinyilatkoztatás nemzedékről nemzedékre jobban föltárul. Isten Krisztusban Fiát, önmagát, egész Szavát nekünk adta. Többet nem tudott nekünk ajándékozni. Ebben az értelemben a kinyilatkoztatás le van zárva. Mivel azonban ez a Szó maga Isten, és az összes szó a Szóra utal, ezért soha nem csak múlt, hanem mindig jelen és jövő, egyidejûleg életünk belegyökerezése az örökkévalóságba és kitárulása feléje  –   a halálnál erősebb igazi élet bizonyossága. Ezért Krisztus az Elérkezett és az Eljövendő egyszerre. Ezért hiszünk mi a már eljött Megváltóban, s ugyanakkor várunk rá: Maranatha!

A nagy Jubileumra való készület tehát egyrészt nem azt jelenti, hogy egy korforduló illúzióiba kapaszkodunk vagy katasztrófáktól rettegünk; másrészt azonban azt sem jelenti, hogy úgy ünnepeljük a múltat, ahogy a nagy emlékünnepeken szokás. A jubileum kapcsolatban áll az idő mindhárom dimenziójával és az örökkévalóságba vetett reménnyel is.

Jézus megkísértésének története mint Jézus alakjának tükre

Egy szentírási szövegen keresztül szeretném bemutatni Jézus Krisztus alakját. Azt a szöveget választottam, amelyet az őskereszténység óta nagyböjt elején olvasunk, s amely mélységes titkával újra meg újra megérint: Jézus megkísértésének történetét, amelyet az õsi liturgikus hagyományt követve Szent Máté változatában (4,1-11) teszünk elmélkedés tárgyává. A megkísértés története Jézus keresztségének elbeszélését követi, amelyben a halál és föltámadás, a bûn és megváltás, a bűn és megbocsátás misztériuma előképszerűen megjelenik: Jézus alámerül a Jordán vizébe. A folyóba való alámerülés a halál szimbolikus előképe. Egy régi életet eltemetnek, hogy ezáltal az új föltámadjon. Mivel Jézus bűntelen, nincs eltemetendő régi élete, azért a keresztség fölvétele a kereszt elővételezése, belépés a mi sorsunkba, a mi bűneink és halálunk vállalása. Abban a pillanatban, amikor kiemelkedik a vízből, megnyílik az ég, és onnan hallatszik a hang, amellyel az Atya a Fiának vallja őt. A megnyílt ég annak jele, hogy ez az alászállás a mi éjszakánkba az új napot nyitja meg, s a Fiú azonosulása velünk áttöri az Isten és az ember közötti falat: ezek után Isten már nem a megközelíthetetlen: a halálban és bűneink mélyén Isten megkeres, és újra a világosságra visz minket. Így Jézus keresztsége egész életének és halálának drámáját elővételezi és magyarázza.

Az elmélkedés elolvasható a Vigila 1997. évi 8.számában

Létrehozva 2013. február 16.