Joseph Ratzinger bíboros elmélkedésének szerkesztett változata, amely 1997. március 5-én (nagyböjt 3. szerdáján) a Lateráni bazilikában hangzott el.

A 2000. év nagy megemlékezésére való felkészülés elsõ évében járunk. A Szentatya Tertio millenio adveniente kezdetû apostoli levelében lényegében úgy határozta meg a jubileumot, mint emlékezésünk megújítását és megtisztítását. Így lesz a jubileum elõkészület a jövõre és az idõ kitárulása az Örökkévalóságra. Az idõ és az emlékezés összetartozik. Az idõt mint a minden elmúlást átfogó valóságot mi csak az emlékezéssel tudjuk észlelni. Az emlékezésben a múlt jelenné válik. Hogy a jelen mit jelent számunkra, az az emlékezetünktõl függ, mely az idõ kisebb-nagyobb egységeit úgy ragadja meg, mint saját jelenemet; összefûzi a mi idõnkké, s így tesz képessé arra, hogy tervezzük a jövõt, s a jövõre ható döntéseket tudjunk hozni. Az ember jövõbeli képességei attól függnek, milyen gyökerei vannak: hogyan hordozza a múltját, és a cselekvésnek és ítéletalkotásnak milyen mércéit képes belõle megalkotni. Az emlékezést megmérgezheti a gyûlölet, csalódás, hamis remény, begyökerezett hazugság. Ilyen körülmények között nem növekedhet jó jövõ. Az emlékezés lehet felületes, rövidlátó, s lehet nyitott a hazugság és a kísértés irányában, amelyek ugyancsak veszélyeztetik a jövõt.

Krisztus: a “Logosz”

Ezért van szükségünk újra meg újra az emlékezés megtisztítására. E jubileumnak alkalmat kell szolgáltatnia arra, hogy újra megvizsgáljuk azt a titokzatos kezdetet, amely oly erõsen meghatározta a történelmet, hogy “a kezdetnek” tekintjük, amelybõl élünk, és a célnak, amely felé tartunk. Krisztusban mint kezdetben hinni nem azt jelenti ugyanis, hogy minden lényeges dolog múlt idõben létezik. A gondolat, hogy a kereszténység a múlt vallása, számára csak a múlt irányadó, s minden rákövetkezõ idõszakot a múlt bilincsébe kell verni  –   hamis kinyilatkoztatás-fogalomból, és annak a régmúlt idõkben történt lezárásából született. Ez egyre inkább a kereszténység elhagyását vonja maga után. Ha a kinyilatkoztatást úgy fogjuk föl, mint természetfölötti közlések összességét, amelyek Jézus nyilvános tevékenysége idejében történtek, s az apostolok halálával véglegesen lezárultak, akkor a hitet múltban emelt gondolatépítményhez való kötõdésként kell értelmezni. De a kinyilatkoztatásnak e történeti és intellektuális fogalma, amely az újkorban lassan kialakult, teljesen téves. A kinyilatkoztatás ugyanis nem mondatok összessége  –   a kinyilatkoztatás maga Krisztus: “õ a Logosz, a mindent magában foglaló szó, akiben Isten kinyilvánítja önmagát, és ezért mi Isten Fiának nevezzük õt. Ez az egyetlen Logosz természetesen szavakban közölte magát, amelyekben sajátos mivoltát mutatja meg nekünk. De »a Szó« mindig több, mint a »szavak«, és a szavakban soha nem merül ki. Épp ellenkezõleg, a szavak részesülnek a Szó kimeríthetetlenségébõl, föltárulnak elõtte, minden nemzedéket gazdagítja. Divina eloquia cum legente crescunt (Az isteni kijelentések az olvasóval együtt növekednek”  –   mondja Nagy Szent Gergely (CCC 94)). Ebbõl irtjük meg annak a krisztológiának és kinyilatkoztatás-gondolatnak a feszültségét, amelyet János evangéliuma tartalmaz: “Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erõsek. Amikor azonban eljön õ, az igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall és hirdetni fogja nektek a jövendõt” (6,12). János elsõként dolgozta ki evangéliumában az emlékezés teológiáját: az emlékezet nem csupán információk raktára, sokkal több annál. Amikor ugyanis az emlékezetben õrzött régi találkozik az újjal, a múlt is megvilágosodik. Ugyanaz marad és mégis növekszik. A szavakban egyre inkább fölfedezzük a Szót, s így a mindig azonos kinyilatkoztatás nemzedékrõl nemzedékre jobban föltárul. Isten Krisztusban Fiát, önmagát, egész Szavát nekünk adta. Többet nem tudott nekünk ajándékozni. Ebben az értelemben a kinyilatkoztatás le van zárva. Mivel azonban ez a Szó maga Isten, és az összes szó a Szóra utal, ezért soha nem csak múlt, hanem mindig jelen és jövõ, egyidejûleg életünk belegyökerezése az örökkévalóságba és kitárulása feléje  –   a halálnál erõsebb igazi élet bizonyossága. Ezért Krisztus az Elérkezett és az Eljövendõ egyszerre. Ezért hiszünk mi a már eljött Megváltóban, s ugyanakkor várunk rá: Maranatha!

A nagy Jubileumra való készület tehát egyrészt nem azt jelenti, hogy egy korforduló illúzióiba kapaszkodunk vagy katasztrófáktól rettegünk; másrészt azonban azt sem jelenti, hogy úgy ünnepeljük a múltat, ahogy a nagy emlékünnepeken szokás. A jubileum kapcsolatban áll az idõ mindhárom dimenziójával és az örökkévalóságba vetett reménnyel is.

Jézus megkísértésének története mint Jézus alakjának tükre

Egy szentírási szövegen keresztül szeretném bemutatni Jézus Krisztus alakját. Azt a szöveget választottam, amelyet az õskereszténység óta nagyböjt elején olvasunk, s amely mélységes titkával újra meg újra megérint: Jézus megkísértésének történetét, amelyet az õsi liturgikus hagyományt követve Szent Máté változatában (4,1-11) teszünk elmélkedés tárgyává. A megkísértés története Jézus keresztségének elbeszélését követi, amelyben a halál és föltámadás, a bûn és megváltás, a bûn és megbocsátás misztériuma elõképszerûen megjelenik: Jézus alámerül a Jordán vizébe. A folyóba való alámerülés a halál szimbolikus elõképe. Egy régi életet eltemetnek, hogy ezáltal az új föltámadjon. Mivel Jézus bûntelen, nincs eltemetendõ régi élete, azért a keresztség fölvétele a kereszt elõvételezése, belépés a mi sorsunkba, a mi bûneink és halálunk vállalása. Abban a pillanatban, amikor kiemelkedik a vízbõl, megnyílik az ég, és onnan hallatszik a hang, amellyel az Atya a Fiának vallja õt. A megnyílt ég annak jele, hogy ez az alászállás a mi éjszakánkba az új napot nyitja meg, s a Fiú azonosulása velünk áttöri az Isten és az ember közötti falat: ezek után Isten már nem a megközelíthetetlen: a halálban és bûneink mélyén Isten megkeres, és újra a világosságra visz minket. Így Jézus keresztsége egész életének és halálának drámáját elõvételezi és magyarázza.

Az elmélkedés elolvasható a Vigila 1997. évi 8.számában

Létrehozva 2013. február 16.