Arra gondoltam, hogy valószínű, hogy e között a sok özvegy között, akiket ott ki kellett szolgálniuk az apostoloknak, nem mindenki maga-tehetetlen, mozgásképtelen ember volt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy – ejnye kedves apostolok, milyen szép ez tőletek, hogy segítetek rajtunk, de mi egy kicsit be tudnánk segíteni ebbe. Annak a három-négy özvegynek, aki a közelemben lakik, én is szívesen elvinném, akkor velem együtt már öttől mentesültök, és több időtök marad másra, vagy nem kell szakadásig dolgoznotok. Ez hogy nem jutott eszükbe? És hogy nem jut eszükbe ma is sokaknak a gyülekezetben? Én azért vagyok, hogy engem kiszolgáljanak, aztán megbírálom, milyen volt a kiszolgálás, és továbbmegyek ugyanilyen önző, szolgálatra nem kész lélekkel.

Emlékszem, hogy egy új év reggelén történt. Reggel, viszonylag későn, kezdett hullani a hó, nagy pelyhekben, sűrűn. Rövid idő alatt több centis hó lett. Aki csak mozogni tudott a házban, valami szerszámnyélbe belekapaszkodtunk és igyekeztünk seperni, lapátolni a havat, hogy mire istentisztelet lesz, gond nélkül megérkezhessenek a testvérek. Jött egy idős özvegyasszony. Az első mondata ez volt: van még egy seprő? Én is szeretnék segíteni. Nem sokkal utána jöttek ketten itt a Lupény utcán, s hallom, mondja egyikük a másiknak: mégis csak borzasztó, hogy nem söprik el idejében. Hát előbb nem söpörhettük el, mint ahogy leesett. Mihelyt leesett, munkához láttunk. Ez a különbség a két lelkület között. Mind a hármójukat egyformán szeretem, és szeretni akarom a morgolódókat is. De ez a különbség. Az egyik örül, hogy eddig el tudott jönni, mert valóban idős és beteg volt, de az első gondolata: van-e még egy söprű, mert néhány métert én is el tudok kotorni. A másik az, hogy azért vagyok, hogy nekem szolgáljanak, és ha a kiszolgálás nem megfelelő, akkor morgolódom. Ezt a lelkületet leplezi le ez az ige, és jó lenne, ha engednénk, hogy ha bennünk is van, akárcsak az írmagja ennek, hadd leplezze le Isten igéje és irtsuk ki magunkból, mert ez nem jézusi lelkület.

Jézus azt mondta: “Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.” A világmindenség Ura nem azért jött, hogy neki szolgáljon a világmindenség és az emberiség, hanem azért, hogy Ő szolgáljon, mégpedig úgy, hogy ebbe a szolgálatba belepusztuljon. Rámenjen az élete.

Tőlünk nem ezt kívánja, de azt igen, hogy a szolgálat közben elpusztuljon a hiúságunk, a büszkeségünk, az önzésünk, és jutalmul megkapjuk a másoknak való szolgálat örömét. Az valami különös öröm, amikor valaki az Úr iránti hálából kezd szolgálni másoknak, és amit eközben kap ajándékként, azt semmihez nem lehet hasonlítani.

Egyébként ez a kísértés nem áll távol tőlünk sem. Nem akarok most részletezni olyan gyülekezeti eseményeket, egyet akár a közelmúltból is, amikor pontosan ez történt, hogy a tények pontos ismerete nélkül, meg az illetékesek megkérdezése nélkül (mert miért nem kérdezték meg az apostolokat ezek a morgolódó özvegyek, hogy szándékosan felejtettek-e ki bennünket, vagy véletlenül történt ilyen. Ehelyett a hátuk mögött morgolódnak) valaki azonnal véleményt alkot, feltételez valamit, beindul a fantázia, azt már úgy adja tovább, mintha tény lenne, emiatt gyanúsít másokat. Ezt a gyanúsítást úgy mondja tovább, mintha annak valóságalapja lenne. Ezt hívják rágalomnak. És máris sikerül feszültséget támasztani, és embereket egymással szembeállítani. Legyünk kíméletlenek magunkkal szemben, amikor ez a bűn jelentkezik bennünk. Állítsuk le a fantáziánkat, csukjuk be a szánkat, és ne legyünk hajlandóak senkit oktalan gyanúsítások alapján rágalmazni, mert igénk szerint ez súlyos bűn.

Létrehozva 2013. február 6.