2. Őszinte szívvel szeressétek egymást

Miután általánosságban elgondolkoztunk a felebaráti szeretet parancsáról, most beszéljünk arról, hogy milyennek kell lennie ennek a szeretetnek. Két dolog lényeges, az egyik, hogy őszintének kell lennie, a másik, hogy tevékenynek, azaz a szív és a kéz ügye. Tekintsünk az elsőre, szent Pál segítségével, aki a szeretet nagy dalnoka. A Rómaiakhoz írt levél második részében sokféle ajánlást sorol fel, hogy milyen legyen a keresztény közösségben a szeretet: “A szeretet nagylelkű, testvéri, tiszteletteljes, (Róm 12,9). “Ne tartozzatok egymásnak mással, a szereteten kívül, mert aki szereti felebarátját, az teljesíti a törvényt.” (Róm 13,8)

Ahhoz, hogy megértsük ezeknek az ajánlásoknak az egységét, a közös eszményt, ami olyan fontos Pálnak a szeretetben, ahhoz a kezdő szavakra kell figyelnünk: Őszintén szeressétek egymást! Ez nem csak egy magyarázat, felszólítás a többi között, hanem ez a szeretet titka. A Szentlélek segítségével próbáljuk megragadni ezt a titkot.

Az eredeti szó, amit szent Pál használ: az anhypokritos, azaz: tettetés nélkül. Ez a szó fényjel, mert igen ritkán fordul elő az Újszövetségben, szinte kizárólag akkor, amikor a keresztény szeretetről van szó. Ez a kifejezés: őszinte szeretet (anhypokritos) a 2Kor 6,6-ban tér vissza, majd az 1Pt 1,22-ben. Ez utóbbi szöveg segít megragadni teljes bizonyossággal a kérdéses kifejezést, mert ki is fejti más szavakkal: az őszinte szeretet azt jelenti, hogy szívből szeressük egymást

Így tehát szent Pál ezzel az egyszerű felszólítással: Őszintén szeressétek egymást! a szeretet gyökereit, a szívet érinti. Tehát igaz, hiteles, nem megjátszott szeretet kíván. Mint ahogyan a bornak is igaznak kell lennie, a szőlőből kipréseltnek, így a szeretetnek a szívből kell fakadnia. S így az apostol is Jézus szavait visszhangozza, ismétli, az Úr pedig a szívére mutat, mert ez az a hely, ahol eldől a személy tettének értéke, s az is, hogy mi tiszta és mi tisztátalan egy személy életében. (Mt 15,19).

Beszélhetünk a szeretet páli értelmezéséről, ami túlmutat a szeretet látható külső világáig, a tetteken és a szavakon. Pál egy egészen más, belső világát tárja fel a szeretetnek, mely úgy viszonyul a másikhoz, mint a lélek a testhez. S ezt az értelmezést találjuk meg a nagy szeretet-himnuszban, az 1Kor 13-ban. Ha alaposabban szemügyre vesszük, láthatjuk, hogy ez megfelel ennek a bensőséges szeretetnek, a szeretet magatartásának és érzelmének, mely türelmes, kedves, nem irigy, nem féltékeny, nem haragos, mindent eltűr, mindent elvisel, mindent remél. Itt egy szó sincs arról, hogy konkrétan milyen jót tesz, nincs szó a szeretett tetteiről, hanem minden vissza van vezetve a gyökérhez, a jó akarásához. Jóakarat, akarni a jót, ez megelőzi a jó tettet.

Az apostol nagyon határozottan megfogalmazza a két szeretet közötti különbséget, amikor azt mondja, hogy bárminő nagy karitatív cselekedet sem ér semmit – például, ha valaki mindenét elosztja a szegényeknek, – a benső szeretet nélkül. (1Kor 13, 3) Nem válik őszinte szeretetté. A képmutató szeretet az, ami teszi a jót, a jó akarása nélkül, kifelé mutat valamit, mely nem felel meg a szív attitűdjének. Ilyen esetben a szeretet még az önzésnek, önkeresésnek is lehet álarca, mely a másik személyt eszköznek használja, vagy a lelkiismeret csillapítására.

Végzetes tévedés lenne a szív szeretetét és a tevékeny szeretetet szembeállítani egymással, vagy a benső szeretetet alibinek használni a tétlenségre. A mondás: „adjam bár oda mindenemet a szegényeknek, szeretet nélkül mit sem használ nekem” semmiképpen sem azt jelenti, hogy hiábavaló, senkinek sem jó. Azt jelenti inkább, hogy nekem nem jó, ugyanakkor segítheti a szegényt, aki kapja. Tehát ez nem a karitász-munkát akarja leértékelni, hanem biztosítani akarja, hogy legyen erős támaszunk az önzés csapdáival szemben. Szent Pál azt akarja, hogy a keresztények gyökeret verjenek a szeretetben. (Ef 3,17); más szóval, hogy minden a szeretetből fakadjon .

Az őszinte szeretet azt jelenti, hogy olyan mélyen szeret valaki, ahol már nem lehet hazudni, mert ott szembesülsz magaddal, a lelkiismeret tükrével, Isten tekintetével. “Az szereti a testvérét, írja Ágoston, aki Isten előtt, ott, ahol egyedül Isten látja, meg tudja kérdezni magától, hogy valóban szeretetből teszi-e ezt testvéréért, és akinek tanúja az a tekintet, mely olyan mélyen átjárja a szívet, ahogyan ember nem tud nézni.” 4] Ez az, amiért Pál őszintén mondhatta a zsidóknak: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom. Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben. Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma. Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért. (Róm 9,1-3)

Ezért az őszinte, keresztény szeretetnek belülről kell kezdődnie, a szívből, s a karitatív munkának, az irgalmasság tetteinek a szív együttérzéséből kell fakadnia. (Kol 3,12). Azért tisztán kell látnunk, hogy ez sokkal radikálisabb, mint egy un. internalizáció. Ez több annál, mint hogy a szeretet külső tetteit belső tettekké alakítjuk. S ez csak az első lépés, ez olyan internalizáció, mely az átistenülésre, a divinizációra vezet. A keresztények szent Péter szerint azok, akik őszinte szívvel szeretnek, de hol van ez a szív? Ez az az új szív és új Lélek, melyet a keresztségben kaptunk.

Amikor így szeret egy keresztény, akkor Isten szeret általa, akkor Isten szeretetének csatornája lesz. Valami hasonló történik a vigasztalásban is, mely nem más, mint a szeretet másik megnyilvánulása. “Isten megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztaljunk másokat, azt a vigasztalást nyújtva, amit Istentől kaptunk.” (2Kor 1,4). Azzal a vigasztalással vigasztalunk, mellyel Isten vigasztal, azzal a szeretettel szeretünk, mellyel Isten szeret bennünket. Nincs más szeretet. Ez a magyarázata annak, hogy a szeretet egyszerű aktusa is, olykor aránytalan hatást vált ki, sőt, gyakran a szeretet rejtett jelenléte is reményt és világosságot tud gyújtani.

Létrehozva 2011. május 19.