– Mit jelent az Ön számára az a szó, hogy betegség?

– Aki beteg, annak az a dolga, hogy a betegségét elhordozza. Szerintem ez éppen olyan hasznos munka, mint bármi más.

Hivatásomnál fogva, de magánemberként is sok betegágyhoz eljutottam, és azt látom, hogy az embernek meg kell tanulnia hasznosítani a betegségét. Sok elpazarolt energia van bennünk, amit nem kamatoztatunk, ilyen a betegség is. Ilyenkor mindannyian szenvedünk, sajnáljuk, hogy nem tudunk segíteni a családtagjainknak, a ránk bízottaknak. Pedig maga a betegség tevékenység, amellyel hasznot hajthatunk. Jól emlékszem, amikor az öreg Cserháti József pécsi püspök úr annak idején ment be a kórházba, én pedig mint a titkára kísértem. Felsorolt nekem három nevet, és azt mondta: „Laci, ezt a szenvedést most fölajánlom ezért a három papért.” Ilyen lélekkel vonult be a klinikára.

A szenvedésre meg a betegségre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mintha abból semmi jó nem származhatna, csak kín volna. Valóban nagyon sok a kínnal járó betegség, amellyel kapcsolatban az ember mélyen megsajnálja a másikat is meg önmagát is, de nem szabad belemenni ebbe a zsákutcába. A hosszú betegségem alatt sokszor idéztem már egy középkori gondolkodónak a tanítását, ami igen mélyen megmaradt bennem:

A szenvedés útra kelés, ezen az úton az ember olyan tájakat lát meg, amiket korábban soha nem vett észre.

Valahogy elfelejtettük, hogy a szenvedést pozitívan lássuk. A hosszú kórházi létem alatt, az egészségügyi intézményekben eltöltött évek során annyi-annyi sok szépség történt! Sok jóságot megtapasztal ott az ember, ami körülveszi őt, ami elhordozhatóvá teszi számára a betegséget. Annyi lelemény van a környezetében, amivel mások kimutatják a szeretetüket!

A magyar társadalomban zajló eutanáziavita kapcsán olvastam valahol azt a gondolatot, hogy megfelelő társadalmi környezetet kell biztosítani a betegeink számára, méltó viszonyt kell kialakítanunk velük kapcsolatban. Egy orvos fogalmazott így egy beszélgetésben: vészhelyzet van, és ha az embereknek nem adjuk vissza a hitet, amit sokan elvesztettek, a reményt és a szeretetet, akkor a társadalom a szenvedésben, a betegségben óhatatlanul föladja önmagát, és nem arra törekszik, hogy mások javára használja azt.

„Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek tebenned, végtelenül hű és irgalmas vagy” – mondja egy kis egyszerű imádság. Jézus urunk maga is megszenvedte az életét, és pont abból származott a megváltás.

Nem szabad csak addig néznünk az életet, amennyi a földön látszik belőle, hanem tovább is kell pillantani.

Tehát a hit, a remény és a szeretet megszerzésén kellene dolgoznia minden egyes embernek, Anyaszentegyházunknak pedig nagyon hatékonyan hirdetnie ezeket, mert enélkül nem tudjuk megállítani azt a folyamatot, ami Európában egyre erősödően van jelen.

– Az már kiderült, hogy Püspök atya miből tudott erőt meríteni. De akár Ön, akár az Egyház hogyan tud erőt adni azoknak, akiknek nem olyan erős az Istenbe vetett hitük, vagy egyáltalán nem hívők, s így néznek szembe egy betegséggel és sokszor bizony az elhagyatottsággal is?

– Valahányszor az ember a történelem során tömegével gyilkolta a másikat, azt úgy tette, hogy először megvonta tőle a szeretetet, és utána a szeretetre hivatkozva ölte meg. Gondoljuk csak el, a rabszolgatartó társadalomban lefokozták azt, akit ki akartak végezni; azt mondták, ez nem ember, ez csak egy rabszolga, egy igavonó állat. Megvonták tőle a szeretetet, lefokozták, és megölték kényük-kedvük szerint. Ugyanez történt azokkal is, akiket a Taigetoszra küldtek. Az abortusz is arról szól, hogy először megvonjuk a szeretetet attól, akit megölünk: minek szülessen meg szegény? Emlékszem, talán Baján volt egy magzatgyilkosság, amellyel kapcsolatban a nagymama így védekezett: „Hát az még nem volt gyerek, nem mosolygott.” Sokszor egy-egy öregtől is megvonjuk az ápolást, az abban megnyilvánuló szeretetet, és azt mondjuk: minek szenvedjen szegény?

Az biztos, hogy a betegnek a fél gyógyulást jelenti, ha vannak szerettei, akik törődnek vele, körülveszik. Azt gondolom, a társadalom részéről hit sem kell, elég csak az emberség ahhoz, hogy elhordozható lehessen a betegség az érintett számára. Akit szeretnek, az föl akar gyógyulni, részt akar venni a szerettei örömeiben, és nem önző módon „lehúzni a redőnyt”.

A Hiszekegynek van az a mondata, amit sokszor elengedünk a fülünk mellett: hiszem a szentek közösségét.

Az ember egy kórházi ágyon ott fekszik egyedül, de ha megkeresztelt ember vagyok, akkor Krisztus testéhez, az Egyházhoz tartozom, s a létemmel is hozzátartozom a másik emberhez. Ezt sokan elfelejtik egy-egy súlyosabb betegség esetében. Jobb lenne, ha meghalna, meg hasonlókat mondanak. Nem: jobb lenne, ha élne, és a szenvedését fölajánlaná másokért, értünk. Nagyon sokat segít ez a hozzáállás.

A kórházi ágyam mellett egy látogató idézte Olofsson Placid atya egy mondatát: „Szibéria addig volt számomra fogság, míg rá nem jöttem, hogy küldetés.” Ha a beteg fölismeri, hogy most a betegsége a küldetése, akkor könnyebb lesz neki. Emlékszem, amikor a betegágyamon, a kórházban nagyon határozottan megéltem azt, hogy tudtam: most is pap vagyok. Visszatekintve is nagy ajándéknak tartom ezt. Azért, mert nem ornátusban állok az oltár előtt, attól még ugyanolyan pap vagyok, mintha ünnepi misét mondtam volna.

A teljes cikk elolvasható itt.