A háború húsvétja és a haldokló Nyugat

A háború, az erőszak és a terror lángjai 2024 húsvétján fellángolnak a világban. Miközben Oroszország hiperszonikus rakétáival ukrán városokat támad, Moszkva szívét támadás éri: a mészárlást az ISIS vállalta magára, és ugyanazzal a szörnyűséggel emésztődik, mint amivel a Hamász október 7-én megtámadta Izrael államot. A határainál háborútól sújtott Európa a március 20-21-i brüsszeli Európai Tanács ülésén megmutatja, hogy képtelen felfegyverkezni, hogy megvédje magát. Guido Crosetto olasz védelmi miniszter, akit Nicola Porro újságíró kérdezett, elismeri, hogy egy olyan támadással szemben, mint amilyen az Ukrajnát érte, Olaszország azonnal kapitulálna („Negyedik Köztársaság”, 2024. március 25.).

A probléma nem az elégtelen számú emberben és fegyverben rejlik, hanem a Nyugat pszichológiai lefegyverzésében, ahol már nincs helye az áldozathozatalnak.

A nagy spanyol gondolkodó, Juan Donoso Cortés (1809-1853) azt állította, hogy Oroszország órája akkor fog eljönni, amikor a szocializmus kioltja a hazafiságot az európaiak szívében (Beszéd a Corteshez 1850. január 30-án, in: Obras completas, II. kötet, Bac, Madrid 1970, 461-462. o.). A hazaszeretet – magyarázza Aquinói Szent Tamás – feltételezi a pietast, azt az erkölcsi erényt, amely egyesíti a hazaszeretetet a szülők iránti szeretettel (Summa Theologica, II-II, q. 101, a. 3). A pietas, amely mielőtt keresztény erény lett volna, római erény volt, ma már elveszett érzés egy „kegyetlen és embertelen” társadalomban (XVI. Benedek, Spe Salvi enciklika, 2007. november 30.), amely önzésből megöli gyermekeit.

Emmanuel Macron francia elnök 2024. február 27-én azt javasolta, hogy NATO-katonákat küldjenek Ukrajnába. De Macron ugyanaz az államfő, aki „egyetemes üzenetként” mutatta be az abortusz alkotmányba iktatását, melyet március 4-én hagyott jóvá országa parlamentje.

Az ártatlan élethez való jog megtagadásával minden erkölcsi elv elbukik, az önzés és a relativizmus győzedelmeskedik.

Ki állna szembe, és milyen értékek nevében a dagesztániakkal, a kazahokkal, a burjátokkal, akik a Kaukázus hegyeiből és az ázsiai Oroszország sztyeppéiről betörnének Európába, hogy azt a hódítás földjévé tegyék?

A legtöbb európai politikai vezető elhatárolódott Macron szavaitól, mondván, hogy azok egy nukleáris háború kiprovokálását kockáztatják. Arra azonban senki sem emlékszik, hogy

van valami, ami rosszabb a nukleáris katasztrófánál, és ez a bűn, az isteni törvények áthágása, az emberiség minden egyéni és kollektív szerencsétlenségének valódi oka. Amikor ez a törvényszegés nyilvános és jogként hirdetett, elkerülhetetlenül magára vonja Isten büntetését.

Nem az a javaslat hozza közelebb a nukleáris mészárlást, hogy katonákat küldjünk Ukrajnába, hanem olyan törvények kihirdetése Franciaországban és Európában, amelyek gyökerükben rombolják le a természetes és keresztény rend alapelveit.

Ugyanebben a hónapban, 2024 márciusában Oroszország legismertebb újságírója, Vlagyimir Szolovjov arról tárgyalt talk show műsorában, hogy melyik francia várost kellene elsőként atombombával megtámadni. „Nem tudok dönteni Párizs és Marseille között” – mondta több millió nézőjének („A napilap”, 2024. március 23-24.).

A szavak nem tettek, de az a könnyedség, mellyel kárörvendő vadsággal az ellenséges városok kiirtását felidézik, előkészíti az utat a tettek előtt.

Fatimában, 1917-ben, a Szűzanya Oroszországra mutatott rá, mint az emberek bűneiért járó isteni büntetés eszközére, és a La Salette-i titokban, amelyet 1846-ban kinyilatkoztatott Mélanie Calvatnak, így fejezte ki magát: „Párizs el fog égni, Marseille-t elnyeli, több nagy várost földrengés fogja megrázni és elnyelni, azt fogják hinni, hogy minden elveszett, semmit sem fognak látni, csak gyilkosságokat, semmit sem fognak hallani, csak fegyverropogást és istenkáromlást” (Jacques Maritain, La Salette, szerkesztette Michel Corteville, Angelicum University Press, Róma 2022, 514. o.).

A Szűzanya La Salette-ben sírt, Fatimában pedig bűnbánatot kért. De a bűn, a bűnbánat, a fenyítés szavai értelmetlenül csúsznak el a 21. század emberének elaltatott lelkiismerete felett.

1939. április 9-én, húsvét vasárnapján, hat hónappal a II. világháború kitörése előtt az egy hónappal korábban pápává választott XII. Pius Krisztus békéjéért könyörgött a világnak: „Nem harc és harcok nélküli béke, hanem az élet és a halál csodálatos küzdelmében megnyert béke, mors et vita duello conflixere mirando (Húsvéti szekvencia): a vér árán kivívott győzelem gyümölcse a béke, hiszen „keresztjének vérével megbékítette az eget és a földet” (Kol 1, 20).”

„De sajnos” – folytatta a pápa -, „talán egyetlen korszakra sem érvényesek jobban a próféta szavai, mint napjainkra, melyeken most túl vagyunk: ’Békét, békét kiáltottak, és nem volt béke‘ (Jer 5,14, 8,11). Mert ha tekintetünket körbe fordítjuk, milyen szomorú látvány tárul elénk! A nyugtalanság és az elégedetlenség érzése széles körben elterjedt a világban; úgy tűnik, hogy sok vidéken félelmetes egyensúlytalanság uralkodik, ami nagyobb bajok előhírnöke; az elméket aggodalom és döbbenet keríti hatalmába, mintha rosszabb napok előestéjén lennénk. Mindez messze van attól a derűs és biztos ’rendezett nyugalomtól’ (Szent Ágoston, De Civitate Dei, XIX, 13), amely az igazi békét jelenti.”

„Isten az egyetlen és rendíthetetlen alap, amelyen az igazi béke nyugszik” – figyelmeztetett XII. Pius húsvéti homíliájában – „Isten, akit ismernek, tisztelnek és engedelmeskednek neki. Ezt az isteni Teremtő iránti engedelmességet csökkenteni vagy megsemmisíteni ugyanaz, mint megzavarni vagy teljesen megsemmisíteni a békét az egyénekben, mint a családokban; a nemzetekben, mint az egész világon.”

Amikor kitör a háború, vagy éppen a küszöbön áll, nem azok a béketeremtők, akik feltétel nélküli megadásra hivatkoznak, hogy megszerezzék azt, hanem azok, akik emlékeznek arra, hogy nincs béke igazságosság nélkül, nincs igazságosság rend nélkül, és nincs rend a természeti és isteni törvény tiszteletén kívül.

Az igazi béke pontosan az, ami hiányzik a modern világból, amely elmerült az állandó káoszban, az evangéliumi törvényben gyökerező legfőbb hivatkozási alapelvek elvesztésében, melyeknek a Katolikus Egyház a letéteményese, és Krisztus helytartója a nyilvános hangja. De a Szentatya, Ferenc afóniája [hangjának elvesztése], aki felé ezekben a húsvéti napokban a hívek világszerte áhítattal fordulnak, úgy tűnik, hogy az Egyházat körülvevő súlyos csend metaforája.

A Golgota nagypénteken gyászos csendbe merült, amelyet csak a római katonák száraz parancsai, a tolvajok káromkodása és a jámbor asszonyok visszafojtott sírása szakított meg. Az áldozatnak be kell teljesednie, és az oltáron felajánlott áldozat az ártatlan Bárány volt, az Ember-Isten, aki azért jött, hogy megváltsa az emberek bűneit.

Ma az ajándék áldozata mindenekelőtt a bűnös emberiség lesz, amely elutasítja a Mennyország rendkívüli felhívását a bűnbánatra. A történelem döntő órái azonban a meglepő fordulat órái: a jó tolvaj Dismas és a százados Longinus nyilvánosan hirdették Krisztus istenségét, miközben az apostolok, Szent János kivételével, menekülőre fogták.

Ebben a háborús húsvétban senki se merészkedjen el önmagában. Könyörüljetek a haldokló Nyugaton. A Kálvárián Jézus, aki Lux ex Oriente-ként született, a Nyugat felé fordította tekintetét, nagy küldetést bízva rá. „Ez az apostolok íratlan hagyománya” – magyarázza Damaszkuszi Szent János -, „mert sok mindent íratlanul adtak át nekünk” (A hit magyarázata – De fide orthodoxa, Dominikánus tanulmány, Bologna 2013, 603. o.). Az igazságosság és a béke átöleli (84. zsoltár) és helyreállítja a rendet Krisztus tekintete alatt.

Elég, ha ez az ígérettel teli isteni tekintet még mindig a haldokló Nyugaton nyugszik, hogy az élet újra áramoljon, a sötétség elvékonyodjon, és egy új nap hajnala kezdődjön, melyet a Húsvét hirdet: Mária Szeplőtelen Szíve diadalának hajnala.

Forrás angol nyelven