Simon Dávid atya hosszú, kanyargós út végén, 33 évesen kezdte meg szemináriumi tanulmányait. Jelenleg Győrben, a Szentháromság templomban szolgál. A benne égő tüzet mások életében is szeretné fellobbantani, hogy ráleljenek a személyes Isten kapcsolat örömére, saját küldetésükre. Minderről Háznagy-Takács Annamáriának mesélt, miután vonakodva bár, de végül igent mondott a felkérésre csak azért, hogy ezáltal is Isten dicsőségét hirdethesse.

Hogyan ismerted fel, hogy papi hivatásra hív az Úr?

Annak ellenére, hogy meglehetősen erős katolikus családi hátterem van, és hogy az „orsolyitákhoz” jártam iskolába Sopronban, egyetem alatt abbahagytam a vasárnapi misére járást. Lényegében 18 éves koromtól 29 éves koromig egy céltalan, hedonista, önpusztító életet folytattam. Irgalmas Istenünk azonban nem mondott le rólam, mert Ő senkiről sem mond le. 23 éves koromban elkezdtem egyre több keresztény könyvet olvasni – felébresztette bennem az Úr az érdeklődést a transzcendens, a metafizika iránt.

Lényegében az olvasás alapozta meg a megtérésemet, ami 29 éves koromban kezdődött el igazán azzal, hogy nekiálltam többet imádkozni, mivel addig egy esti imádság volt az összes imaéletem. Ahogy elkezdtem imádkozni, egyre többet gondoltam arra, hogy papnak kéne mennem, és elkezdtem lassan változni. Megtapasztaltam, hogy az Isten szabadít, gyógyít, újjáépít. 31 évesen, két év tusakodás után döntöttem el, hogy nekivágok a papságnak. Az El Camino 800 km-es szakaszának végigjárása tette rá a pecsétet erre az elhatározásomra.

Nem sokkal utána nagyon jól esett, hogy Guido Martirani, amikor imádkozott felettem, azt mondta: „kaptam egy képet, hogy reverendában térdelsz egy üres templomban az Oltáriszentség előtt”. Végül 33 évesen kezdtem el a szemináriumot. Életem legjobb döntése volt válaszolni Isten meghívására! Azóta egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy más volna az utam. Nagyon jó volt kispapnak is lenni, rengeteg időm volt imádkozni és olvasni, papnak lenni meg egyszerűen csodálatos! Hiszem, hogyha megmaradok az imában, ez mindig így marad, még ha lesznek is nehézségek, lelki szárazságok. Az első négy évet Egerben végeztem, aztán haza kéredzkedtem Győrbe, így a Győri Egyházmegye szolgálatára szenteltek.

Hogyan kezdted el a missziódat? Győrben híressé váltál arról, hogy csodásérmet adsz az utcán sétálóknak, a bolti eladóknak. Honnan meríted a bátorságot, hogy megszólítsd az embereket?

A lelkesedésem az apostolkodás iránt egybeköthető azzal a lelki élményemmel, amikor 32 éves koromban ültem Sopronban a „domonkos” templomban egy atyára várva, és az a gondolat jelent meg bennem, hogy „szerezz lelkeket nekem” – mintha ott és akkor a szívembe írta volna ezt az Isten.

Honnan az apostoli tűz? Nyilván Istentől. De kétségkívül benne van a személyiségem karaktere is, valamint az együttérzés az Isten nélkül élők, így lelkileg nyomorgók iránt, mert volt módom megtapasztalni azt is, hogy milyen elkeserítő Nélküle élni, és azt is, hogy milyen eszméletlen jó Vele. Isten nélkül a lélek szenved, mert a lélek egészsége Isten. Ha ez igaz – márpedig az –, akkor az emberek döntő többségének a lelke szenved. Én meg tudom, hogy ki tud rajtuk segíteni.

A csodásérem osztogatást Maksó Péter atyától lestem el. Ő mesélt arról, hogy mennyi csodáról számoltak be azok, akik elkezdték hordani. Ő is boldog-boldogtalannak osztogatja, én is. 2500-at kaptam szentelésre, nagyjából egy év alatt már föl kellett újból töltenem a készleteket. Hogy miért osztogatom?

Mert érdemes a Szűzanyára hallgatni! Ha Ő ad egy érmét a világnak, akkor hordani kell, és hozzásegíteni másokat is, hogy ők is hordják. Nem igényel ez nagy bátorságot, mert 50-ből 49 ember elfogadja, a többség kifejezetten örül is neki. Adtam már muszlimoknak is, ők is elfogadták.

Két éve és öt hónapja szenteltek pappá. Azóta egy nagyon különleges úton vezet Isten, aminek nyomán számtalan gyümölcs termett és terem. Milyen programok indultak el és ez minek köszönhető?

Utólag visszatekintve olybá tűnik, mintha minden egy tökéletes forgatókönyv szerint alakult volna a papi életem. Pedig forgatókönyv nem volt – maximum az Isten „fejében”. Csak azt tudtam, hogy olyan kezdeményezéseket akarok elindítani és meghonosítani, amik az én lelkemre, az én Isten-kapcsolatomra is nagy hatással voltak – gondolok itt a dicsőítéssel egybekötött szentségimádásra és a međjugorje-i zarándoklatokra. A dicsőítéseket egyrészt azért szerveztem, mert szeretek így is imádkozni.

Azt vallom, az imaélet akkor jó, ha sokszínű. Másrészt azért, mert megfigyeltem, hogy a dicsőítések alkalmával Isten sokszor megérinti az embereket. A međjugorjei zarándoklatok ötlete pedig onnan jött, hogy 2021-ben megtapasztaltam a međjugorjei Ifjúsági Találkozón, milyen erőteljesen munkálkodik ott az Isten. A buszon, amivel utaztam, egy embert leszámítva valamilyen módon mindenkit megérintett az Isten! Sok zarándoklaton voltam már korábban, de egyik sem hozott annyi Istennel való találkozást és azonnali gyümölcsöt, mint ez. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy minél több embert el kell vinni erre az Istentől megáldott helyre, ahol harapni lehet a kegyelmet.

Azóta tíz buszt sikerült levin-nem Međjugorjébe, és pontosan ugyanaz a tapasztalat, mint az elsőnél: rengeteg megtérés, életrendezés, Isten-tapasztalás. Aminek viszont a legjobban örülök, hogy a fi atalok egymást hívják meg. A fiatalok vágynak arra a békére, amit ott tapasztalnak! Sikerült megszervezni azt is, hogy immár második éve le tudtuk vinni a Prohászka Ottokár Gimnázium végzős diákjait Međjugorjébe. Nem kötelező program, mégis a gyerekek túlnyomó többsége jönni akar, mert olyan jó híre lett.

Elindultak a dicsőítések is a szentelésem évében, és már az első alkalommal közel kétszázan jöttek el. Istennek hála, a plébánosom, Böcskei Győző atya és Veres András püspök atya is támogatták, hogy átvigyem a dicsőítéseket a győri székesegyházba. Azóta kéthetente vannak dicsőítéssel egybekötött szentségimádások, előfordult már, hogy bőven háromszáz fölött volt a testvérek száma. Három különböző zenekar szokta a zenei szolgálatot ellátni, Csiszér László, Szász Bernát és Tiboldi Ákos csapatai.

Később egy világi testvér elkezdett kapacitálni, hogy csináljunk Szentlélek szemináriumot. Kaptam az ötleten, egyrészt mert ismert olyanokat, akik régebben már elvégezték, így volt egyből segítőcsapat, másrészt azért, mert én már kétszer is részt vettem ezen a lelkigyakorlaton – amikor még kispap voltam Egerben –, és láttam, hogy mennyi csodát tett ott a Szentlélek a résztvevőkben. Az én legnagyobb Isten-élményem is az egyik „Lélekáradáshoz” köthető.

A Szentlélek szeminárium célja egybeesik az enyémmel: mélyebb Istenkapcsolatra vezetni az embereket, hogy megújuljanak a Szentlélekben. Így tavaly meghirdettük, s rögtön majdnem százan jöttek el. Istennek hála, idén is kilencven környékén van a résztvevők száma.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. április 27.