Az ember alapkísértése, hogy más akar lenni, mint ami. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy légy az, aki vagy, és boldog leszel – mondja Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, akit a nagy viharokat kavaró „Meseország mindenkié” című könyv kapcsán egyebek között arról kérdeztünk, hogy milyen hatással van a kiskorú gyermekekre, ha számukra megoldhatatlan döntési helyzetek elé állítják őket – illetve hogy lelkileg mire van (és mire nincsen) szükségük ebben az életkorban.

– Tizenkét éves koráig a gyereknek egyáltalán nincsen ítélő- és megkülönböztető képessége, ezért nagyon vágyik arra, hogy vezetést, irányítást, segítséget kapjon. Fekete-fehérben gondolkodik, az átmenetek „színességét” nem képes értelmezni. Igaz ez az állítás?

– Az a jó, ha a gyermek szilárd támpontokat talál, amelyek alapján ki tud bontakozni, kialakulhat az egyedi énje. Az a gyermek, aki nem kap irányítást, nem azt éli át, hogy de jó, milyen szabad vagyok – hanem azt, hogy nem törődnek velem. Úgynevezett irányítási vákuumba kerül, összezavarodik. A legfájdalmasabb érzést éli meg eközben, azt, hogy nem fogadják el, nem törődnek vele, hogy teljesen magányos és elhagyatott.

Nagyon fontos, hogy ebben a korban a gyermek az őt vezető tekintély értékrendjével, reagálásával, belső fegyelmezettségével azonosuljon.

Ha ebből kibillentjük, sőt, szinte meglékeljük ezt a biztonságérzetet a számára teljesen idegen problémákkal, akkor igen nagy kárt okozunk benne. A gyermeki lélek ebben az életkorban rendkívül kiszolgáltatott.

Ha a számára fontos személy szerint „ez is lehet, meg az ellenkezője is”, akkor teljesen összezavarodik, mert még nincs abban a helyzetben, hogy dönteni tudjon. Döntésképtelen.

Ha erőszakkal felkínáljuk ezeket a kérdéseket, amelyekre az ő viszonylag szűk értelmezési keretében nincs válasz, akkor hozzájárulunk ahhoz az óriási feszültséget okozó folyamathoz, hogy a túl sok információval túl sok döntési helyzetbe kényszerítjük, amely az idegrendszerének olyan megterhelést jelent, ami ellen védekezni fog.

Hosszú távon idegrendszeri, pszichés tünetekkel, zavarokkal válaszolhat erre a terhelésre.

A neveléstudomány ismeri az „életkornak megfelelő gondtalanság” jelenségét; nem helyes, ha olyan kérdésekben kell döntenie egy gyereknek, amilyenekre még nem érett meg. Ha nem támogatjuk biztos alapokkal a gondolkodást és az élet rendjében való eligazodást, akkor ezt az életkornak megfelelő gondtalanságot nem éli meg a gyermek – nem lesz egy védőburok körülötte, nem tud megerősödni a szabad ítélőképessége. Pont attól fosztjuk meg, amit ki szeretnénk benne alakítani.

– Ha mindez így van, és a döntésképtelenség ebben a korban még a kisebb kérdéseket illetően is fennáll – akkor vajon hogyan merészelik némelyek egy olyan komoly területen döntéshelyzet elé állítani a gyerekeket, mint a nemi identitás?

– A nemi identitás az éntudattal együtt jelenik meg, és az egyik legmélyebb élmény. Ez egy, a tudattalan legmélyén, a biológiai nemünk, az idegrendszerünk és sok egyéb tényező által kódolt, nem általunk választható tény, hiszen ennek a gyökerei a fogantatás pillanatától meghatározóak. A nemi identitás kibontakozása, megerősödése a következő életkorok feladata lesz. Ez a kibontakozás – mint minden adottság, képesség, tehetség – a biológia által meghatározott, tehát nem azt jelenti, hogy körülnézünk, és választunk magunknak egy identitást. Ha valaki például muzikális, akkor megpróbáljuk támogatni, erősíteni, hogy ezen a területen később kiteljesedhessen. Ha pedig valamiben gyengébbnek látjuk őt, akkor nem arra biztatjuk, hogy törődj bele, így jártál, hanem megerősítjük abban, hogy ezt le tudod küzdeni (esetleg speciális segítséget nyújtunk neki).

– Az ókorban a mese a felnőttek számára íródott. A mostani mesék a gyerekeknek vagy a felnőtteknek szólnak?

– Valóban felnőtt műfaj volt a mese, de azért helyeződhetett át a gyerekek világába is, mert élettanilag náluk is ugyanaz a hatásmechanizmus dolgozik, mint a felnőtteknél. A mese egy másik tudatállapotba, a „történethallgatási transz” állapotába helyez. Minden művészet átvezet ebbe a másik tudatállapotba, ahol mindkét agyfélteke dolgozik, nemcsak a racionális, sőt – főleg nem az.A szimbólumok, a képek, a belső képek előhívása során formálódik a lélek, oldódnak a szorongások, pszichés energiák szabadulnak fel. Nyomokat hagynak bennünk. Az érzelmi azonosulás a legfontosabb formáló erő. A gyerekeken ez látszik is – révült tekintettel hallgatják a mesét; de a felnőtt is bele tudja élni magát, azonosulni tud egy színházi- vagy olvasmányélménnyel. Akkor jó a mese, ha akadálytalanul jut a tudattalanig, a legmélyebb rétegekig, ha ez az érzelmi azonosulás ezen a finom úton történik.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. november 1.