Hannah Barnes, a BBC újságírója közel 300 oldalon keresztül írja le a Tavistock Klinika – az Egyesült Királyság első számú, kiskorúaknak nyújtott „gender szolgáltatója” – összeomlásáról szóló merész beszámolóját, amelyben leírja „Harriet” esetét, egy tinilányét, aki hirtelen úgy döntött, hogy fiúként azonosítja magát, és aki később „visszaváltoztatta a nemét”. Barnes ingadozik a „he” és a „she” [személyes] névmások között, hogy Harriet történetének különböző pontjait tükrözze. Egy gyors példa az ebből adódó zűrzavarra:

Tudta, hogy nem férfi. Mi több, [a férfi] tudta, hogy [ő valójában] nő, aki más nőkhöz vonzódik. 2020 novemberében abbahagyta a tesztoszteron szedését, és ismét nőként azonosította magát.

Ollie most már újra Harriet.

A fejezet hátralévő részében Barnes Harrietre „nő”-ként hivatkozik. A könyvben megjelenő névtelen esettanulmányok sorozatában Barnes hasonlóan zavaros névmásváltoztatásba bocsátkozik. Amellett, hogy a történetek nehezen követhetők, ez a különös stílusválasztás aláhúzza Barnes Time to Think: The Inside Story of the Collapse of the Tavistock’s Gender Service for Children [Ideje gondolkodni: A Tavistock gyermekeknek szóló Gender Szolgáltatása összeomlásának belső története] című könyvének egyik központi problémáját.

Az újságírói objektivitásra tett kísérlet a szükségesnél sokkal átláthatatlanabbá teszi a könyvet; az olvasó nem tudja, mit is akar valójában mondani.

A Time to Think kétségtelenül fontos funkciót tölt be: krónikát ír a silány tudomány által támogatott silány szolgáltatásokról, amelyek évtizedeken keresztül több ezer brit gyermek életét borították fel. Barnes először 2019-ben a BBC Newsnight című műsorában hozta nyilvánosságra ezt a történetet, amelynek során olyan bajba jutott fiatalokat mutatott be, akik tartós fizikai vagy pszichológiai károsodást szenvedtek, miután gyorsan pubertásblokkolókra vagy nemváltoztatáshoz szükséges hormonokra állították őket. A híres Tavistock Klinikára összpontosít, az Egyesült Királyság egyetlen, kifejezetten a gender identitással foglalkozó, gyermekeknek és fiataloknak szóló szolgáltatására, melyet 2022 nyarán bezártak. Barnesnak az Egyesült Királyság labirintusszerű Nemzeti Egészségügyi Rendszerére (NHS) tett alkalmi utalásai miatt a Tavistock története kissé nehezen követhetővé válik, legalábbis az amerikai olvasónak.

Mielőtt megvizsgálnánk a Tavistock bukásának részleteit, érdemes megjegyezni, hogy Barnes ismételten hangsúlyozza a sok szülőt vagy klinikai alkalmazottat, akik megpróbálták megkongatni a vészharangot, de figyelmeztetéseiket a klinika vezetői figyelmen kívül hagyták. Barnes nem szívesen von le határozott következtetéseket ezekből a történetekből. Óvatos megfogalmazása és gyakori minősítései aláássák a könyv néhány legfontosabb pontját és kérdését.

Az egyik ilyen kérdés a transzneműség természetére vonatkozik. Barnes elismeri, hogy van valami zavarba ejtő ebben az állapotban, amelyet egy széles társadalmi mozgalomba illesztettek, amelybe az antirasszizmus is beletartozik, de egyúttal patologizálták is.

Nehéz elképzelni, hogy bármilyen más megváltoztathatatlan identitást „kezeljenek” egy bevett orvosi úton.

Barnes utal erre a nehézségre, de soha nem foglalkozik vele megfelelően. Ezzel szemben Abigail Shrier 2020-ban megjelent Irreversible Damage [Visszafordíthatatlan károsodás] című könyvében, amely hasonló újságírói megközelítésben értékeli a kiskorúak gender kezelését, erőteljesebben lép fel az ellen, hogy az orvosok valaha is az egészséges, fejlődő testek maradandó károsodásával kezeljék a lelki vagy érzelmi kihívásokat.

Egyértelműnek kell lennie, hogy a sterilizáció, ami a mainstream „gender megerősítő ellátás” elkerülhetetlen következménye, kárt jelent.

Barnes projektje azonban nem arra irányul, hogy erre rámutasson. Ahogy a könyv címe – Time to Think – is sugallja, reméli, hogy arra ösztönzi az orvostársadalmat, hogy több időt fordítson arra, hogy átgondolja, mit is tesz. A Time to Think egyúttal kettős célzás is: a Tavistock klinika túlterhelt személyzetének nem adtak elegendő „gondolkodási időt”, mielőtt arra kényszerítették volna őket, hogy a szorongó fiatalokat endokrinológusokhoz irányítsák. E fiatalok közül sokan olyan útra szorultak, amelyet talán nem választottak volna, ha több idejük lett volna.

Mindezt annak ellenére, hogy a pubertásblokkolókat úgy reklámozzák, hogy a fiataloknak több „gondolkodási időt” biztosítanak.

Barnes azt sem tisztázza, hogy pontosan mit kellett volna tennie a klinika vezetőinek a szülők panaszaival szemben; az NHS közismerten érzéketlen az orvosi tekintélyével szembeni szülői kihívásokkal szemben.

Visszakanyarodva a Tavistock történetéhez: a nagyon rövid változat az, hogy a Tavistock eredeti formáját 1989 szeptemberében alapították Dr. Domenico Di Ceglie gyermek- és serdülőkori pszichiáter vezetésével. Barnes elmondása szerint Di Ceglie érdeklődését a transzneműség iránt „egy egyedi eset keltette fel, mellyel az 1980-as évek elején dolgozott”, egy tizenéves lány, aki folyton azt állította, hogy fiú.

Ahogy Di Ceglie fogalmazott: „Volt valami nagyon mélyen gyökerező érzés a fiú identitásában, amit nem lehetett könnyen megmagyarázni, és ami alapvető volt a lényében”.

Di Ceglie-t arra ösztönözték, hogy terápiás gyakorlatát és kutatásait a fiatalok gender identitásproblémáira összpontosítsa, de sokáig nemigen talált egy maroknyi esetnél többet. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a dél-londoni Szent György Kórházban létrehozza a Gender Identitás Fejlesztési Szolgálatot (GIDS). Di Ceglie 2017-ben felidézte, hogy valaki megkérdezte tőle, hogy a szolgálat 1989-es létrehozásával nem ő teremtette-e a problémát. Di Ceglie nevetett és bevallotta, hogy nem tudja.

A Time to Think minden bizonnyal fontos funkciót tölt be: krónikát készít a silány tudomány által támogatott silány szolgáltatásokról, melyek évtizedeken keresztül több ezer brit gyermek életét tették tönkre.

Di Ceglie munkája az 1990-es években nagyrészt a beszélgetőterápiára korlátozódott; beszámolója szerint korai klienseinek körülbelül 60-70 százalékáról derült ki, hogy homoszexuális, és csak körülbelül öt százalékuk kötelezte el magát a nemváltás mellett. Ez idő alatt klinikai csapata iskolákat is látogatott, „hogy segítsen megérteni, hogyan lehet a legjobban segíteni a gender identitásukkal küzdő fiataloknak, és igyekezett más egészségügyi szakembereket is oktatni”.

Barnes ezt az időszakot rózsás fényben festi le, mint a GIDS „régi szép napjait”, amikor a beszélgetőterápia és a társadalmi változás volt a gender diszfóriás fiatalok normatív kezelése. A fizikai beavatkozás ritka volt, amit Barnes, úgy tűnik, helyesel. De van valami aljas abban, hogy Di Ceglie nyíltan megpróbált pácienseket toborozni, részben a helyi iskolákkal való kapcsolatfelvétel révén. Nem telt el sok idő, mire a pubertásblokkolók, a nemváltáshoz szükséges hormonok és gyakran a műtétek váltak azon betegek mindennapjainak rendjévé, akik a GIDS-ben kezdtek.

1998-ban Di Ceglie társszerzője volt az Egyesült Királyság Királyi Pszichiátriai Kollégiuma által kiadott irányelveknek. Ezek hangsúlyozták a gender diszfóriában szenvedő fiatalok esetében a kiterjedt beszélgetőterápia fontosságát, mielőtt orvosi kezelésbe kezdenének. Sürgette a klinikusokat, hogy vegyék fel a teljes családi kórtörténetet, és elsősorban a betegek kisérőbetegségeinek – például általános depresszió és szociális szorongás – javítására összpontosítsanak, amelyek gyakran a gender diszfória mellett is fennállnak. Di Ceglie hangsúlyozta, hogy a fizikai beavatkozásokat „addig kell halogatni, amíg klinikailag indokolt”.

Fontos, hogy a dokumentum azt is javasolta, hogy a serdülők a pubertásblokkolók elkezdése előtt tapasztalják meg „a biológiai nemüknek megfelelő, pubertáskor utáni állapotot”. Di Ceglie szerint ez egy szükséges lépés, az egyetlen módja annak, hogy a kiskorúak megfelelően tájékozott beleegyezést adhassanak a nemváltás folyamatához.

Ez azért fontos, mert amikor a gender diszfóriában szenvedő gyermekeknek pubertásgátló gyógyszereket írnak fel, azt mondják nekik, hogy ez lehetővé tesz számukra egy értékelési időszakot, időt arra, hogy átgondolják, hogy az ellenkező nemre való „átváltás” helyes választás-e. De ahogy Michael Biggs oxfordi szociológus rámutatott, hihetőnek tűnhet, hogy „a gender identitás terápiás feltárása a pubertással járó fizikai változások nyomása nélkül” hasznos lenne, de „az is hihető, hogy a normális kognitív, érzelmi és szexuális fejlődés leállítása akadályozná ezt a feltárást”.

Biggs rámutat egy 2007-es tanulmányra, amely átlagosan hét pontnyi IQ-csökkenést mért a gyerekeknél két év pubertásblokkoló szedése után; egy másik tanulmány nyolc pontnyi különbséget talált tizenöt blokkolót szedő gyerek és egy megfelelő kontrollcsoport között.

Továbbá, a születési pubertás megtapasztalása nélkül, ahogy egy ügyvéd barátom fogalmazott, a gender diszfóriás gyerekeknek és tizenéveseknek „csak az egyik oldal beadványai alapján kell dönteniük ebben az ügyben”. Azoknál a gyerekeknél, akik még nem estek át a pubertáson – sem természetessen, sem mesterségesen -, nevetségesnek tűnik az az elképzelés, hogy elég jól megértenék ezt a tapasztalatot, hogy elutasítsák azt, és elfogadjanak egy alternatívát.

A 2020-as évekre azonban a Di Ceglie által szorgalmazott óvatosság nagy része elmaradt. 2009-ben az NHS nemzeti szolgáltatásként rendelte meg a GIDS-t, és Dr. Polly Carmichael vette át Di Ceglie-től a vezetést. A GIDS-hez fordulók száma hamarosan az egekbe szökött. A 2009-2010-es pénzügyi évben mindössze hetvenhét beutaló érkezett a GIDS-hez. A 2018-2019-es évre ez a szám 2590-re ugrott. A gyerekeket sokkal fiatalabb korban és sokkal gyorsabban állíottták pubertásblokkolókra, mint ahogyan azt Di Ceglie javasolta. Barnes a GIDS számos alkalmazottját idézi, akik az új munkaterhelést és megközelítést kimerítőnek, fárasztónak és riasztónak találták.

Barnes első fejezetének címe: „Ártunk a gyerekeknek?”. Ezt a kérdést 2017-ben Dr. Anna Hutchinson pszichológus tette fel felettesének, Dr. Sarah Davidsonnak, a szolgálatot vezető három pszichológus egyikének. Davidson nem tudta megnyugtatni őt. Találkozójuk során Hutchinson két különösen aggasztó esetet részletezett, amikor olyan fiatalokról volt szó, akiket valószínűleg szexuálisan bántalmaztak otthon, mielőtt a GIDS-től genderrel kapcsolatos forrásokat kerestek volna. Hutchinson szerint Davidson válaszul azt kérdezte tőle, hogy miért hoz fel „ilyen bonyolult eseteket”.

Hutchinson úgy vélte, hogy a pubertásblokkolót kapó fiatalok közül sokan nem feleltek meg az ilyen gyógyszerek klinikai kritériumainak. Mint fogalmazott, a szolgálat hozzászokott ahhoz, hogy „egy szélsőséges orvosi beavatkozást kínáljon fel élvonalbeli kezelésként több száz szorongó fiatalnak, akik lehet, hogy ’transznak’ bizonyulnak, de az is lehet, hogy nem’.

Hutchinson attól tartott, hogy sokan bántalmazás áldozatai; másoknál úgy tűnt, hogy a pubertásblokkoló vagy nemváltó gyógyszerek szedésének közvetlen következményeként súlyos egészségügyi problémák alakulnak ki. E problémák némelyikére a Time to Think című lap rémisztő és leleplező esettanulmányai világítanak rá. Például egy súlyosan rögeszmés-kényszeres meleg tinédzser fiú hormonkezelést kapott, és semmilyen más segítséget nem. Édesanyját megszégyenítették, amiért más lehetőségeket keresett, miközben fia mentális állapota összeomlott. Egy fiatal nőnek hosszan tartó, szörnyű fizikai reakciói voltak a hormonkezelésre, és végül összeomlott az iskolában. Saját elhatározásából felfüggesztette a kezelést.

Barnes szerint azonban nem az a legsúlyosabb, hogy kiskorúakat utaltak be sterilizálásra, hanem az, hogy a Tavistock klinikát terápiás szolgáltatásból gyorsfelmérő intézménnyé alakították át.

A gyerekeket gyorsan átirányították az NHS endokrinológusaihoz hormonkezelésre. A Tavistock engedett az olyan betegjogi csoportok nyomásának, mint a Mermaids, amely a gender hovatartozást megerősítő ellátás teljes körét felkarolja. A klinikusokra indokolatlan intézményi nyomás nehezedett; a Tavistock vezetői hajthatatlanok voltak, és nem voltak hajlandóak elgondolkodni a rendelkezésre álló bizonyítékokon és saját alkalmazottaik aggodalmain. Nem volt olyan NHS-szolgáltatás, ahová a gender diszfóriában szenvedő fiatalok fordulhattak volna olyan átfogó terápiáért, amelyet Di Ceglie egykor nagyra értékelt. Nem a megfelelő betegek részesültek kezelésben.

Ahogy Barnes a nyitófejezet végén kifejti,

Ez a történet nem a transz identitást tagadja, és nem is azt állítja, hogy a transz emberek nem érdemelnek mást, mint boldog életet, zaklatástól mentes, jó egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést. Ez a történet egy NHS-szolgáltatás alapvető biztonságáról, az általa nyújtott ellátás megfelelőségéről és a társadalom legsebezhetőbb fiataljainál kevéssé igazolt kezelések alkalmazásáról szól. És arról, hogy milyen sokan hátradőltek, végignézték, és nem tettek semmit.

Barnes felbecsülhetetlen értékű munkát végzett. A 2019-es BBC-riportját követő években a Tavistock gender klinikát további vizsgálatoknak vetették alá, és 2022 júliusában az NHS bejelentette a bezárását. Ez nem azt jelenti, hogy az Egyesült Királyságban többé gender megerősítő ellátás nem lesz elérhető, hanem azt, hogy a regionális és „holisztikusabb” szolgáltatások javára történik majd elmozdulás. Barnes azonban segített megfékezni ennek néhány legrosszabb túlkapását.

Az ember mégis úgy érzi, hogy a könyvet el lehetett volna vinni a megfelelő következtetésig: hogy van valami zsigerileg kifogásolható a gyermekek sterilizálásában, a természetes pubertás felé való fejlődésük megakadályozásában, annak minden elkerülhetetlen kellemetlenségével és furcsaságával együtt.

A pubertás természetesen híd a gyermekkor és utána következő kor között; úgy tűnik, többek között arra is hivatott, hogy időt biztosítson a gondolkodásra.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 13.