A Balázs atya honlapját gondozó testvérek külön blogot működtetnek, ahol Balázs atya szentírási elmélkedéseit lehet elolvasni egy adott napra. Szeretettel és rendszeres visszaolvasásra ajánlva mindenkinek.
„Melléfogott az asztrológusod? Nem találsz már helyet az ágyadnak a földsugárzástól? Össze-vissza forog az Egely-kereked? Nem használt a macskádnak a homeopátiás bogyó?” – ilyen kérdésekkel bombázza olvasóit a szkeptikus blog (ez persze a vicces rész). Örömre ad okot, hogy az áltudományos dolgokra adott és eképpen nagyon szakszerűnek látszó válaszok mögött sok esetben valami turpisság található. Nézzünk egy másik példát a blog oldaláról: a nemgyógyítókat.
A bizonyítékokon alapuló tudományos orvoslás és a homeopátia szinte egy időben, egyazon kihívásra adott válaszként alakult ki a 19. század elején. Az érvágással, hánytatással, purgálással, mérgekkel kezelt pácienseknek valami drasztikusan új dologra volt szükségük.
Nagymamám szobájának falán függött Márton Lajos, az egyházi körökben ismert festőművész egyik képe. Lázrózsás, nagy párnák között fekvő beteg kisfiút ábrázol, fürtös-szőke haj, kék szemek… és láthatóan nagybeteg. Orvos hajol föléje, épp a pulzusát tapintja, és az orvos mögött Jézus sziluettje jelenik meg. A maga kicsit naiv módján nagyon mély szimbólumot fejez ki: az orvos mögött ott van Jézus, igazán ő gyógyít! Ezt az igazságot szeretnénk ma egy kicsit körüljárni.
Barsi Balázs atya válasza saját honlapjáról.
„A katolikus liturgia a zsidó liturgia folytatása és beteljesítése, s mint ilyen szántszándékkal antieksztatikus. Az értelmünkön keresztül akar megszólítani, nem pedig az érzékeinkre vagy az érzelmeinkre akar hatni, mint az öngerjesztő, ájulásba döntő dionüszoszi kultusz. Persze egy szép oltárkép, egy díszes gregorián alleluja vagy a finom tömjénillat az érzékszerveinken keresztül is megragadja a hívő embert, de a keresztény liturgiától teljesen idegen a mesterséges felajzottság és az élményközpontúság.
Dér Katalin könyvét nemrégen ismertettem, ezúttal egy másik írását ajánlom az Olvasó figyelmébe.
Nagy örömmel fedeztem fel Tibor atyja blogjának újraindulását – a skapuláré oltalmáról olvashatunk.
Ismét lánclevélként terjed Magyarországon egy kérés – ne dőljünk be a hamis üzeneteknek. A szerk.
Azt állítják, hogy az egyik medjugorjei látnok, Ivan Dragicevic kapta ezt a Szűzanyától, és sürgősen terjesszük, mert közel a háború. Aki ismeri a medjugorjei jelenéseket, annak rögtön feltűnik, hogy ez nem a Szűzanya stílusa, továbbá a medjugorjei üzeneteket pontosan lefordítják több nyelvre, és nem ilyen módon hozzák nyilvánosságra.
Azt mondja a mondás, hogy „aki énekel, kétszeresen imádkozik” (Bis orat, qui cantat.) Hogy kitől származik, nem tudom. Egyesek szerint Szent Ágostontól, mások szerint Luther is használta.
Elgondolkodtató interjút közöl a Magyar Kurír Lázár Kovács Ákossal, aki teológus, esztéta és egyetemi oktató. Lehet, hogy át kell értékelnünk a vallásos-vallási művészet kategóriáit?
Áldás sms-ben? Gyónás interneten? Imaközösség Skype-on? Elég elbizonytalanítóak ezek a kérdések. Úgy gondolom, hogy az a legjobb, ha maradunk a hagyományos, személyes kapcsolatokon nyugvó módszereknél. Szentségek esetében mindenképpen ez az egyetlen járható út.
Pécs, 2012. február 12. A Visontai stúdió felvétele (46 min)
A templom igazságát, valóságát a maga teljességében csak az érzékelheti, akit legalább egyszer az életében elfogott az Úrral való találkozás utáni elementáris sóvárgás. Jó ez a magyar ’sóvárgás’ kifejezés, mert nem egyszerűen szépen fésült, jól rendezett vágyakról van itt szó, hanem valami vad, ösztönszerű kívánkozásról, mely a zsoltárokban több helyütt is hangot kap: „Téged szomjazik az én lelkem, utánad sóvárog az én testem” (62. zsoltár), vagy: „Amint sóvárog a szarvas a forrás vizére, úgy sóvárog az én lelkem tehozzád, Isten!” (41. zsoltár).