A templom igazságát, valóságát a maga teljességében csak az érzékelheti, akit legalább egyszer az életében elfogott az Úrral való találkozás utáni elementáris sóvárgás. Jó ez a magyar ’sóvárgás’ kifejezés, mert nem egyszerűen szépen fésült, jól rendezett vágyakról van itt szó, hanem valami vad, ösztönszerű kívánkozásról, mely a zsoltárokban több helyütt is hangot kap: „Téged szomjazik az én lelkem, utánad sóvárog az én testem” (62. zsoltár), vagy: „Amint sóvárog a szarvas a forrás vizére, úgy sóvárog az én lelkem tehozzád, Isten!” (41. zsoltár).

Ez a mélységes vágyódás magával ragadja és ellenállhatatlan erővel vonzza az embert oda, ahol Istennel találkozhat:

„Mily kedvesek a te hajlékaid, seregeknek Ura!
Kívánkozik és sóvárog az én lelkem az Úr csarnokai után.
Miként a veréb házat talál magának,
s a gerlice is fészket, hová fiait helyezze,
én a te oltáraidnál seregek Ura, én királyom és én Istenem.”

(83. zsoltár)

A veréb valóban otthont talál magának ezen a földön, s a gerlice és a galamb is úgy rak fészket a templom tornyában, hogy az neki „örök” lakóhelye: számára csak ez a földi lét van. Befészkelheti magát, úgy lehet itthon a földön, ahogyan az ember soha. Talán egy pillanatra meg is irigyelhetjük, mert nekünk nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendő hazánkat keressük (vö. Zsid 13,14). Az ember végleges otthona az élő Isten, mert az ember személy, és a személy csak egy másik személyben találhatja meg örök nyugovását, méghozzá örökkévaló személyben, aki nem lehet más, csak az Isten. Egyedül a Szentháromságnak van örök otthona; mert a három személy tökéletesen egymásban van, öröktől fogva és mindörökké.

A teljes cikk letölthető itt.

Létrehozva 2012. február 11.