Advent II. vasárnapján természetesen továbbra is Jézus eljövetelére készülünk. Mielőtt Jézus elkezdett volna működni az Ő eljövetelének is volt egy felkészítője, keresztelő János, akit Isten hívott erre a feladatra. Ő pedig elment a Jordán egész környékére és hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. A bűnbánatra hívott, ami az eredeti görög szöveg a μετανοια szóval fejez ki.
Az ember felnőttként annyira értékeli magát, amennyi szeretetet, elfogadást gyerekkorában kapott.
Ha csak keveset, akkor felnőttként – akkor is ha rendkívüli teljesítményei vannak, szeretetreméltó és kivételesen szép – meg lesz róla győződve, hogy értéktelen, szerethetetlen és csúnya. Azt hiszem, talán ez utóbbi mutatja legjobban, hogy a valóságtól teljesen elszakadva, milyen extrém negatív képük lesz az ilyen embereknek magukról: feltűnően szép nők komolyan meg vannak arról győződve, hogy csúnyák.
Olyan szépek, ahogyan itt ülnek előttem és fogják egymás kezét. Még nem tudják, mi vár rájuk, mit fogok nekik mondani vagy mit fogok tőlük kérdezni, csak annyit tudnak, hogy ha házasságot akarnak kötni, akkor szükségük van jegyes oktatásra… És a végén a legtöbbjük sajnálja, hogy véget értek ezek a meghitt beszélgetések, amelyekben összefoglalom nekik hitünk tanítását a házasságról és az őszinte, jézusi szerelemről…
December 4-én pénteken délelőtt 9 órakor kezdődött az Apostoli Palota Redemptoris Mater kápolnájában P. Raniero Cantalamessa kapucinus barát első adventi elmélkedése. A Pápai Ház hagyományos, Karácsonyra készülő rekollekcióján részt vett Ferenc pápa és vele együtt a római kúria bíborosai, püspökei, kongregációs titkárai, a római kúria és helynökség prelátusai, valamint a legfőbb szerzetesrendek elöljárói.
Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. (Mt6:1-4)
Kell-e örülni, hogy egy gazdag ember eladományozza vagyonának 99%-át? Persze, ha ez azt jelenti, hogy Isten felé fordul. Jézus nem azt mondta a gazdag ifjúnak, hogy add oda mindened. Hanem, hogy add el, és kövess engem! (Mt19:26, Mk10:21, Lk18:22)
Noha siettem, mégis meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Azon a nyelven, amelynek olyan elütő, olyan érdekesen csengő és olyan összetéveszthetetlenül más a zöngéje.
Széles mosollyal rájuk köszöntem. Kissé meglepődtek, de amikor pár szóban elmondtam nekik, mennyire örvendek, hogy találkozom velük, s ha akarják, van itt, Stuttgartban egy jó kis közösség, oda bármikor eljöhetnek, egyikük, a magasabb és fiatalabb, ezekkel a szavakkal hárította el a meghívásomat: „Nem azért jöttünk ki, hogy itt is magyarokkal keressük a kapcsolatot. Nem akarjuk, hogy tudják, honnan jöttünk!”
Harmadik alkalommal várta hallgatóit a pécsi szabadegyetemi konferenciasorozat november 25-én a Magtár Látogatóközpontban. A hit és a remény után ezúttal a szeretet volt a három, egyenként húszperces előadás témája.
Udvardy György megyéspüspök után Kellermayer Miklós sejtkutató professzor és Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.
„Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.”(Mt 10,8b)
Anyukám mosta le a vért a hajamból, a nyakamról. Nemrég értem haza a traumatológiáról, ahova egy hat kocsit érintő tömegkarambol egyik túlélő áldozataként kerültem pár órával azelőtt. Istennek hála, éltem.
Hihetetlen volt, hogy csonttörések és nagyobb sebek nélkül megúsztam. Az MRI és a CT semmi sérülést nem mutatott ki a koponyámban, pedig elvesztettem az eszméletemet a légzsák ütésétől. Tizenegy kapocs a tarkómon és néhány horzsolás a testemen – ez volt a– látható – leltár.
„Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztusban mindennel, amire szükségetek van.” (Fil 4,19)
Kétségbeesve omoltam le a földre kicsi alagsori lakásunkban. „Istenem, mit tegyek?” – kiáltottam hangosan. „Hálás vagyok ezért a gyermekért, de állandóan rosszul vagyok. Mindegyre hánynom kell, és így nem járhatok dolgozni. Mi lesz velünk?”
Az aggályos lelkű keresztény túlzott bűntudatot érez, ezért gyakran szorong. Szenvedéssel teli állapotában sokat segít néhány alapvető szabály betartása.
Az aggályosság egyfajta kényszeresség, amely a valláshoz, illetve a bűnhöz kapcsolódik. Az aggályos ember bűnnek tart olyasmit is, ami nem az. Például bűntudatot érez, ha meglát egy erotikus reklámot, még ha azonnal elfordul is. Túlzott bűntudata miatt gyakran szorong.
Egyszer hallottam egy szerzetesnővér hivatástörténetét, melyben úgy írta le hivatáskeresésének folyamatát, mint egy túsztárgyalást, amelyben Isten ejtette túszul az ő hivatását, s neki az volt a feladata, hogy tárgyaljon ennek kiszabadításáért. Végtére is felfedezte az igazságot, amelyet Mike Schmitz atya olyan jól megfogalmazott. „Isten nem fog választ várni egy olyan kérdésre, amit Ő nem tett fel.”
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15,16)
Hol tudta így elrontani?
Az iskolában ő volt az, akihez mindenki hasonlítani akart. Én is. Mindenben jó volt. Kitűnő jegyek, fiúk, gazdagság – mindene megvolt. Mintha különös mágnes lenne, mindenből a legjobbat vonzotta magához. Sokszor volt ilyen gondolatom: „Ó, ha csak egy napig lennék olyan tehetséges, olyan gyönyörű stb., mint ő”.
„Ám akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Azokat, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1,12)
Régebben sokszor egy szempillantás alatt át tudtam váltani érzelmileg sikerélményről csalódottságra. Amikor úgy éreztem, minden tökéletesen ment, és aztán valami történt. Megfeledkeztem egy megbeszélt találkozásról. Rácsaptam valamelyik gyerekemre. Halogattam egy feladatot, míg a feszültségtől majd szétrobbantam.
Izgalmas csetepaté alakult ki a szinódust követően az egyébként teljesen liberális New York Times egyetlen katolikus újságírója és a Jezsuita Teológiai Akadémia között. Dióhéjban: Ross Douthat (NYT) leeretnekezett egy a Kasper javaslat mellett elkötelezett jezsuita teológust, és az pedig minden intézményes tekintélyét latba vetve egy nyavalygó nyílt levelet írt akadémikus kollégáival együtt a New York Times szerkesztőjének, hogy Douthat nem is teológus, így illetéktelen teológiai kérdésekben állást foglalni, továbbá bárkit bármiért leeretnekezni hallatlan barbárság, és egyébként is a NYT-tól többet várnának…
