„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20)
Csak ültem a díványon a kiscsoportos beszélgetés alatt, lopva tör ölgettem a könnyeimet, és reméltem, hogy a többiek nem veszik észre az érzelmi hullámot, amit az üzenet elindított bennem.
Két évvel ezelőtt, amikor ez az életrajz az első idegen nyelven — németül (1980 a szerk.) — megjelent, a flamand származású premontrei atya, Werenfried van Straaten, a páratlan áldozatossággal és eredménnyel működő ,,Ostpriesterhilfe/Kirche in Not” nevű katolikus segélyszervezet alapítója és vezetője írt hozzá előszót.
A bátorhangú írás, amely azóta már a francia, holland és angolnyelvű kiadásban is napvilágot látott, ezzel a figyelmeztetéssel fejeződik be: ,,Wehe uns, wenn wir ihn vergessen!” Magyarul: ,,Jaj nekünk, ha elfelejtjük őt!”
Petényi Katalin és Kabay Barna dokumentumfilmje drámai sorsokon keresztül mutatja be a román kommunista diktatúra ördögi mechanizmusát, a Securitate működését,
Keresztelő János, az egykor népszerű próféta, akihez zsidók tömegei vándoroltak ki a pusztába, hogy hallgassák tanítását és megkeresztelkedjenek általa, fogoly. Heródes börtönbe vetette, mivel szemébe mondta az igazságot. János, értesülve Jézus csodatetteiről elküldi két tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Máté evangéliuma 11,3)
Keresztelő János, sikereinek csúcsán, a tőle keresztséget kérő, akkor még ismeretlen Jézusban felismeri az Üdvözítőt (Máté 3,14), rabként mégis rákérdez, hogy a csodákat csodára halmozó Jézus valóban a Megváltó-e?
„Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket.” (Lk 10,39-40)
Ránéztem a faliórára. Már háromnegyed tizenkettő? Hogy lehet ez? Hova tűnt az idő? Mindjárt dél van, és felét sem végeztem el annak, amit ma délelőttre terveztem. Órákkal ezelőtt kezdődött a nap, amikor kibújtam a paplan alól készen arra, hogy elvégzek egy csomó mindent a ház körül, a számítógépen, a városban.
„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b
Be kell vallanom, néha félek bátran imádkozni. Nem azért, mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Teljességgel hiszem. Odavagyok Jézusért. Akaratban. Engedelmességben. Istennel való kalandokban.
Ha azt akarjuk, hogy a haj fésülés után sima legyen, akkor a fésülést a fejtetőn kell kezdeni. Éppen úgy, ha
Hosszú évek óta foglalkoztat ez a történet, Jézus pere, mely látszólag Nagypénteken a halálos ítélet kihirdetésével és végrehajtásával véget ért, valójában azonban nem zárult le, mert az elítélt fellebbezett ahhoz a fellebbviteli bírósághoz, amely mérhetetlenül felette áll a Szanhedrinnek és a római császár helytartójának, s amely egyedül illetékes az ő ügyében: a mennyei Atyához. Az Atya pedig nem egyszerűen rehabilitálta Jézust, hanem felülbírálta az ítéletet, sőt visszamenőleg hatályon kívül is helyezte, amikor harmadnapon feltámasztotta őt a halálból.
A Szentatya február 26-án szerdán folytatta a szentségekről szóló katekézis-sorozatát. A múlt héten a bűnbánat szentségéről, míg ez alkalommal a betegek szentségéről elmélkedett. Régen ezt utolsó kenetnek nevezték, mivel úgy tekintették, mint lelki vigaszt a halál közeledtével. A betegek kenete elnevezés azonban segít, hogy a betegségre és a szenvedésre Isten irgalmasságának távlatában tekintsünk – magyarázta Ferenc pápa.
Jézus az egyház feje. Nemcsak azokra árad Jézus kegyelme és áldása, akik a földön élnek, vagy a mennyországban vannak, hanem azokra is, akik az alvilágban tartózkodnak.
„erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe. Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya” (Zsid 6,18b-19a)
A süvöltő, fagyos szél kegyetlenül verte, ostorozta a ház oldalát. Az öreg lucfenyő meghajolt, és visítva súrolta a ház külső szigetelését. Képtelen voltam visszaaludni.
A félelmetes kinti vihar illett ahhoz, ami családunk fölött csapkodott már hónapok óta. Egyik vihar a másik után sújtott le ránk, szusszanásnyi időt sem hagyva közben. A vejem szívműtétje. Apósom rákdiagnózisa. Totálkárosra tört autó. A másik, az egyetlen használható lerobbant. Férjem csellengő veseköve. Halmozódó kifizetetlen számlák. És még sorolhatnám…
A pápák, másképp szólva, nem autoritárius személyek, akik azt tanítanak, amit akarnak és úgy tanítanak, ahogy akarnak. A pápák egy kötelező erővel bíró hagyomány védelmezői, aminek a szolgái, nem pedig az alakítói.
Szánalommal tekintünk a vakokra: milyen szörnyű állapot lehet! Bezárva az örökös éjszakába. Fény nélkül, színek nélkül… Mégis: akiket személyesen ismerünk közülük, többnyire derűs emberek. Szelídek, kedvesek, vidámak. Békésebbek, mint mi magunk. A külső világból talán kevesebbet érzékelnek, a belső viszont annál gazdagabb, sokszínűbb. Időnként bizony a látónak is szüksége van arra, hogy behunyja szemét. Hogy befelé tekintsen. Hogy mögéje lásson a felszínnek. Hogy csak a lényegre figyeljen.