Én ennek a rétegnek az önzéskultúráját akartam megmutatni. Ezek a férfiak mindent meg akarnak kapni az élettől, és ez 30 és 50 éves koruk között többé-kevésbé meg is adatik nekik. A kétezres években idetelepülő multinacionális cégek munkaerőhiánnyal küszködtek, rengeteg képzett fiatalra volt szükségük, gyors érvényesülést és anyagi felemelkedést biztosítottak nekik. Az akkor harmincas yuppie-nemzedék tagjai a rendszerváltás győzteseinek érezhették magukat, de ezért sok mindent fel is kellett áldozniuk.

„Embertelen szervezetekben robotoló rabokként élnek” – írta róluk egyik versében a neves francia kortárs szerző, Michel Houellebecq. …  A feszültségüket növeli az is, hogy csapdahelyzetbe kerültek: belelátnak a náluk is jóval gazdagabb felsővezetők és topmenedzserek luxuséletébe, szeretnének ők is egyre magasabbra emelkedni, de aztán, mint a gázzal töltött luftballonok, nekiütődnek a plafonnak, és visszapattannak. Fájdalmas ütődések szembesítik őket azzal: ez már nektek nem jár.

Ez a fránya valóság. Ez nagyon tetszik, hogy a természet konzervatív. Hiába építünk vágyálmokra világot, kacsalábon forgó luxuséletet. Hiába találunk ki elveket, mozgalmakat, azért a valóság mindig meg tud lepni. Nem is nagyon engedi magát lezárni.

A fiatalság az a betegség, ami az eltelő idővel gyógyul.

A természeti törvények is ilyenek. Lengyelországban ugrott le valaki egy közel 100 méteres daruról gumikötéllel.Elszakadt. Nem piheként zuhant le. Bár most megúszta egy felfújható nagy védőpárna segítségével. A gravitáció nem hazudik.  Nem érdekli az adrenalinfüggők testi épsége sem. 

De térjünk vissza ahhoz az elgondoláshoz, hogy a személyi szabadság határtalan és a lehetőségeink végtelenek. Pedig vannak korlátaink. Az, aki a végtelen szabadságban hisz, kénytelen a bizonyosság érdekében mindenkin és minden átlépni. Érzékenységről, empátiáról szinte szó sem lehet. Mert már akkor az is korlátoz. A kapcsolatok megsínylik ezt. Valahol mindenképpen találkozik az ember a korlátaival. Talán fontosabb az a kérdés, hogy mit tart értékesebbnek. A látszat korlátlanságot vagy a korlátozottság ellenére is a valóságosan megélhető életet. Ez utóbbi, ha nem álom, akkor sok küzdelem és sohasem tökéletes. A szépséghibák teszik egyedivé. 

A nyugati neoliberalizmus úgy látszik a fogyasztói társadalommal erős szövetséges.

Mint amikor egy rádiós műsorvezető nyilatkozott a vasárnapi bolti munkaszüneti napokról. Neki joga van akkor és ott vásárolni ahol akar. Senki nem tilthatja meg. Csak többszázezer bolti eladóba rúgott bele az ő szabadságban edződött fogyasztói lába.

Mindenképpen érdekes a középosztálybeli ügyvéd tapasztalata, amellyel látja az önmagukat korlátlan szabadságúnak képzelő, ám mégis csak robotoló, és egy bizonyos szintre már nem engedett emberek groteszk világát. Amíg lehetőségeik és pénzük van, lehetnek valakik. Utána kénytelen megismerni önmagukat.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. augusztus 4.