Az Alkotmányról írott mondatainak politikai élt tulajdonítottak, pedig csak szenvedélyes szóval kereste, hogyan érthetné meg boldog a boldogtalant, nem hívő a hívőt. A kaposvári egyházmegye legkevésbé sem “püspökös” vezetője, Balás Béla egy hidegzuhanyról, nyomorúságos közállapotainkról és a csendes istenszeretetről.

– Az Úr 2010. évében mi a magyar: Mária országa, avagy Kádár népe?

– Sem egyik, sem másik. Két szék között vagyunk, a pad alatt. Elég, ha azt vesszük, hogy több nemzedék óta nincs széles körben hittan- és etikaoktatás – és csodálkozunk, hogy már a gimnáziumban verik agyon egymást a diákjaink.

– Kemény beszéd ez.

– De sajnos van benne igazság. Ugyanakkor véleményem nem vádirat, hanem sürgetés a lelkiismeret-vizsgálatra – elsősorban az én számomra. Jézus az én ajtómon kopog, sőt dörömböl. Mert ha annak idején egy bárány hiánya is fájdalmas volt, mennyivel inkább égbe kiált a helyzet most, hogy jószerivel kilencvenkilenc kóborol. Minden korábbinál sürgetőbb hát a feladat: embert menteni, de azonnal. Nem párt vagy ideológia mellé kell szegődnünk, nem személyi kultuszokat kell teremtenünk, hanem beállni a mindennapok frontvonalába.

– Az előbb azért próbáltam egymás ellen kijátszani szentet és frivolt, mert nemrég lesújtóan szólt közállapotainkról. “Az ősi szabályozás betű szerinti folytatása ma sokak számára nemcsak érthetetlen, hanem fenyegető is… Tekinthető-e az Alkotmány vagy a Biblia varázsszövegnek, amiből csak “ráolvasunk “, és máris rend lesz?” – intette az alkotmányozókat. Volt, aki ebből azt olvasta ki: ellenzi, hogy a Szent Koronát belefoglaljuk az alaptörvénybe.

– Ez még a gondolataimban sem fordult meg. Miért én volnék illetékes ebben a kérdésben, különösen, hogy némelyekben felvetődik: élőlény-e a Szent Korona, vagy keresztje áramszedője-e valamiféle kozmikus energiának? Nemrég többedmagammal meghívást kaptam a köztársasági elnök úrtól, hogy az alkotmányozásról tájékozódjunk, és ennek hatására tettem közzé írásomat. Ebben azon töprengtem, milyen új nyelven lehet a régi értékeinket ma megfogalmazni.

– Ehhez képest a Szent Korona-tan megszállottai Júdás utódának kiáltották ki, aki kiiratkozott a kereszténységből. Abból a hitből, amelyből ők száműznék az “ósdi judaizmust”, és az Ószövetség helyébe a Sumír Első Bibliát állítanák – bármi legyen az.

– Fájó látni, egyesek milyen indulattal ítélkeznek. De legyünk jóhiszeműek: aki valami eredetit kutat, az jót akar, s aki a történelmünket visszavezeti az írott forrásokon túlra, abban azt kell tisztelni, hogy szereti a fajtáját. Mármost ha elvonatkoztatunk a személyeskedéstől, az ilyen emberrel elvben nem állok ellentétben. Más kérdés, hogy a szellemi piacon versenyeztetni kell a lelki tartalmakat; nem dühöngeni kell, hanem belemenni a szakma – a teológia, a történettudomány – sűrűjébe, aztán lássuk a medvét!

– Nem is a Szent Korona-tan alkotmányba foglalása sorskérdés, hanem az emberi élet védelme – a fogantatástól. Ez várhatóan benne is lesz a szövegben, ám jobboldali politikusok sietve leszögezik: ez semmi szín alatt nem jelentheti a magzatgyilkosság tilalmát.

– Szerintem nem lehet egyszerre véglegest alkotni. Már az is eredmény, hogy védjük az emberi fogantatást. Időt kell hagyni, hogy a dolgok megérjenek. Mint Saint-Exupéry kis hercegének és rókájának a viszonyában: sokáig nem kell szólni, csak szép lassan közelebb férkőzni a másikhoz – és akkor a végén egyszer csak elkezdünk örülni egymásnak.

– Ismer hiteles katolikus politikust?

– Remélem, jó párat.

– Elég, ha most csak hármat mond.

– Azt hiszem, nem bántódik meg Soltész Miklós szociális államtitkár, ha elsőként őt említem. Fiatalkora óta ismerem; láttam, hogyan törődött sérültekkel, csángó fiatalokkal, minden rászorulóval.

Az idősebbek közül Harrach Pétert érzem hitelesnek, harmadiknak pedig egy reformátust, Balog Zoltánt mondanám. Ökumenikus nyitottsága tiszteletre méltó, és különös tapintattal nyújt lelki segítséget a kormányfőnek és családjának. Ráadásként Orbán Viktort nevezem meg – eddig ő nekem nem okozott csalódást.

– Néhány éve Kaposváron még pásztorbotot is adott neki. “Nem úgy adom át mint felségjelvényt, hanem mint munkaeszközt” – véste az eszébe akkor. Mit tapasztal: kormányfőként használja a botot?

– Nem tudom, mi lett a bottal. Ám arra felfigyeltem, hogy az iszapkatasztrófa után kiment Devecserbe, s ott készült róla egy fotó, amelyen lehajtott fejjel, szemlátomást iszonyúan fáradtan gondolkodik – és, teszem hozzá, talán imádkozik is. Megszereztem a felvételt, és most ott függ a falon az íróasztalom fölött.

– Hogy is mondta az imént? “Nem személyi kultuszokat kell teremteni…”

– Ez kevesebb és több is annál; inkább fohászt jelent, hogy Istenem, tartsd meg ezt az embert a jó úton.

– “A politikusoknak a szeretet hercegeivé, művészeivé kellene válniuk” – helyezte korábban magasra a lécet. Biztos, hogy ezt az elvárást élő ember teljesíteni tudja? Hiszen köztudomású, hogy “minden hatalom korrumpál”.

– Valóban: amikor egyesek talicskában viszik haza a közpénzt, nem elég mindenkit ellenőrizni; az ellenőr ellenőrét is ellenőrizni kell. De meddig lehet ezt fokozni? Valójában egyetlen kontroll marad: a lelkiismeret – amögött pedig az élő Isten. Kedvenc szentem Néri Szent Fülöp. Ő imádkozta a XVI. században, hogy “Uram, vigyázz Fülöpre, mert meglásd, estére még elárul téged”. Valahogy így kellene élni – ha a hűség egy napra már sikerült, miért ne folytatódhatna?

– Ha már ellenőrzés: lenne parlamenti képviselő? Az új alkotmány koncepciója megpendíti a kétkamarás országgyűlés ötletét, melynek felsőházában egyházi vezetők is helyet kapnának.

– Isten ments! Hogyan dönthetnék felelősen bármiről, amikor látom, hogy az ország hatalmas százalékban nem ért, félreért, és nincs lehetőség megmagyarázni semmit? Ülne ott még vagy két-háromszáz ember – és mi nemhogy az országgal, de egymással sem értenénk szót. Azzal nem leszünk előrébb, ha a jövőben kétszer annyi képviselőt kell fizetni.

– Ha eddig nem volt mindenkinek nyilvánvaló, mostanra azzá válhatott: olyan távol áll a “püspökös” beszédmód öntől, mint Kaposvár Jeruzsálemtől. Minden megnyilatkozásán átizzanak a szemléletes szóképek, a már-már prófétai szenvedély. Ez is az említett fordítás jegyében történik?

– Ez a képesség kegyelem, amire tudatosan vigyázok. Segítségemre volt ebben volt esztergomi tanárom, a Regnum Marianum közösség vezetője, László Gábor; ő a világháború előtt a Színház- és Filmművészeti Főiskola lelkésze volt. Miután megérkeztem a szemináriumba, egykori piarista diákként, magas kultúrával átitatva a lehető legválasztékosabban kezdtem beszélni, gondosan alkalmazva az idegen szavakat, a tanár úr – ahogy mi hívtuk: “Pater” – rám nézett, és azt mondta: “Mit nagyképűsködsz? Miért nem beszélsz magyarul?”

– Hogyan érintette mindez?

– Mint egy hidegzuhany! Belém nyilallt: nem kell különbnek mutatkoznom? A “fordításra” való törekvés innentől az egész életemet végigkísérte. Sőt már kisdiákként szembesültem a “tolmácsolásra” késztető kettősséggel. Az általános iskolában a falon Lenin és Sztálin képe, a lakásokon, erdőben, a barlangban pedig titkos hittanórák, túrák, táborok. Majd a piarista gimnázium boldog szigete, ám az iskolafalon túl mindenki ellenség; fiatal papként megfigyelnek, az ifjúságpasztoráció főbenjáró bűne miatt szakadatlanul zaklatnak. Már ekkor megfogalmazódott: rendben, hogy ekkora élményeim vannak, és a papi hivatásomat is azért kaptam, hogy mindezt a jót továbbosszam. De hogyan? A rokonaim, a nevelőanyám mit csináljanak, hiszen ők nem járnak ugyanabba a közösségbe, nekik nincs ilyen élményük. Hogy magyarázzam el nekik, nekem milyen jó? Akkoriban kezdtem rájönni, a titok a kicsiségben, az egyszerűségben van; a mindenkori asztalvégehelyzetben, és valamiféle csendes istenszeretetben.

– És ha valahol, az ország legkisebb egyházmegyéjében, a somogyi hétköznapokban átélheti ezt a helyzetet.

– Isteni kegyelem, hogy itt működhetek. Hogy másfél évtizede eszközök nélkül láttunk munkához. Hogy két ajándék írógéppel kezdtük, a régi falumból pedig Annuska néni küldött három maga készítette lábtörlőt, mondván, egy püspökség hogy is működhetne enélkül?

– “Habemus episcopum!”, vagyis van püspökünk, lelkendezett egy katolikus ifjúsági lap 1993-ban, amikor legendás közösségszervező lelkészként – ahogy ön fogalmazott: “a Vatikán legújabb vicceként” – magas hivatalt kapott. Azóta mit kellett feláldoznia hivatásából a bürokrácia oltárán?

– Tulajdonképpen semmit, mert kevesen vagyunk, így hagyományos munka alig van. De ha arra gondolok, hogy él itt nyolcvanegy-nehány pap, akiknek van születésnapjuk, névnapjuk, és ha írok nekik, azt csakis személyre szólóan tehetem, és ha jövőre írok, nem azt fogom írni, amit idén – akkor ez munka. De nem ezzel nehéz megbarátkozni, hanem az elszigeteltséggel. Azelőtt hozzászoktam, hogy az élet sűrűjében vagyok; bajóti plébániámon hétvégente húsz-harminc fiatalnak adtam szállást, jöttek lelkigyakorlatra, táborba. Ehhez képest a taszári plébánián, ahol lakom, délután négyöt után a madár sem jár; csak a Jóisten van és én. Vendégem vagy gyónóm jó, ha három-négyévenként egyszer akad – miközben azelőtt órákig kellett helytállni, és majd’ kiszédültem a gyóntatószékből.

– A korábbihoz fogható virágzó közösségek itt miért nem alakultak ki?

– Ahhoz vagy száz év kell. A Regnumnak is évszázados múltja van – soknemzedéknyi bizalom és bizonyítás kell a részünkről, meg élmények tömkelege. Ezt az itteni mostoha körülmények között nehezebb kialakítani. Viszont hallatlanul élvezem, ha terepre mehetek. Bérmálás előtt például a helyi művelődési házban, régi moziban, az önkormányzat dísztermében előkészületet tartunk. Ide más vallásúak, nem hívők is hivatalosak, hogy átbeszéljük a mindnyájunkat érintő kérdéseket. Mit kezdjenek a lázadó serdülővel, szétmegy-e a család; ha szétment, akkor hogyan lehet mégis élni? Mi legyen ezzel a nyakigláb fiúval, lánnyal, amikor ide nem veszik föl, onnan kirúgják; emitt nem megy a vonat, amott bezárt a posta. Rájöttem ugyanis, hogy a liturgiát jó előre be kell ágyazni, bibliás hasonlattal: a földet meg kell művelni, mielőtt a magot elvetnénk.

– Mondják, még a somogyvámosi Krisna-völggyel is kész a párbeszédre. Sőt úgy nyilatkozott: a világra ráfér a krisnások önuralom utáni vágya. “Életmódjuk azonban túl szigorú és túl kemény a sérült lelkű magyar nép számára” – mondta. Jámbor hinduink megszégyenítenék a keresztényeket?

– Ennél azért parasztosabban fogalmaztam. Amikor megtudtam, hogy hajnalban kelnek, fizikai munkát végeznek, szex meg alkohol nélkül élnek, és vegetáriánusok, akkor megnyugodtam. Tudtam, ebből nem lesz Somogyban tömegmozgalom. Krisna bensőségessége számukra majdnem megváltás, ám nekünk nem mond újat. Nem akarok ellendrukkerük lenni, de amikor mondták, hogy a hozzájuk érkező fiatalok nyolcvan százaléka egy-két év alatt továbbáll, beláttam: ez nem más, mint biofarm. Minket azért ennél többre szánt az Úristen, és a bajaink ennél nagyobbak.

– Miközben beszélgetünk, egyik pillanatban a reménytelenség jelenik meg, a másikban az isteni derű. Mégis, melyik nyom többet a latban?

– Ezt szoktam végiggondolni esténként; hogy abból, ami aznap történt, mi volt jó és rossz. Nos, a mérleg még sosem lett negatív. A napok végén az derül ki, hogy a jó legalább háromszoros fölényben van. Ilyenkor elnevetem magam, hogy mi is a bajom? A hiba ezek szerint nem is annyira a világban, inkább az én “készülékemben” van. Valami nagyon szép történik velem, velünk, csak győzzük észrevenni – aztán “lefordítani”.

Forrás

Létrehozva 2023. december 7.