Nagy nap ez a mai! Ez az első Örökbefogadási Világnapom. Érintetté váltam. Eddig fel sem tűnt ez a nap. Ám az idén tavasz óta másként pereg az idő. S a mai reposzt írása közben rádöbbentem, hogy napról-napra készítgetett el bennem mindent az Úr Isten, hogy végül számba adja a szavakat ujjbegyeimre adja a klaviatúra betűit.

Tegnap előtt láttam a Lányanya című filmet, ami egy örökbeadásról szól. Tegnap pedig elém került a kecskeméti inkubátorba tett baba története, akire többször gondoltam azóta is. Isten által vezetve így hangolódtam a mai napra, ami a mi napunk. Azoké, akik bátrak voltak felvállalni, elvállalni, bevállalni a legkülönösebb  s z e r e t e t  átélését.

A legtöbb embernek az örökbefogadás nem téma, mert nem része az életének. Korábban még inkább titkolt dolog volt: tabu. Akinek nem méhéből jött a gyermeke, az inkább csináljon úgy, mintha. Aki a következő nemzedéket nem nemzette, az mégiscsak csináljon úgy, mintha. Miért is? Mert az a “normális”, hogy apa nemz és anya szül. Erre az a válaszom, amit Édesanyám mondott néhány hónapja: ha egy nő attól anyává válna, hogy szül, és egy férfi apává lenne azért, mert nemz, nem lenne olyan sok nehéz sorsú gyermek.

Biztos vagyok benne, hogy a lélek válik anyává. Megéltem, ahogy Isten elkészített bennem és körülöttem mindent. Titkos örökbefogadás miatt nem tudhattam volna semmit, mégis éreztem, hogy van gyermekem. Ahogy utóbb kiderült, ez az az időszak volt, amikor Kihordó aláírta, hogy lemond a születendő gyermekről. Titkos örökbefogadás miatt nem tudhattam volna róla senkitől. Nem is szólt egyetlen ember sem, hanem Isten súgott. Ez egy misztikus élmény, nem tudok róla írni, mert több a leírhatatlan benne, mint amit szóval ki lehet fejezni. A lényeg, hogy amikor az örökbefogadási ügyintézőt felhívtam, kiderült, úton van egy kisded. Attól kezdve imádkoztam Érte és Kihordóért. Nem tudtam települést, korosztályt, nemet, mégis hónapokig imádságban hordoztam őket.

AZ írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. november 9.