Szent Bonaventurától

BUDAPEST, 1942 (részlet)

Megkapja a szent sebhelyeket.

Ferenc, ez az angyali férfiú, szokása szerint mindenha (minden időben, folytonosan) jót cselekedett, s mint az ég angyalai Jákob létráján, hol az Isten felé emelkedett, hol a felebaráthoz szállt. Idejét megtanulta okosan úgy érdemesíteni, hogy részben felebarátai javának, részben a szemlélődés nyugodt elragadtatásainak szentelte. A helyek és idők körülményeinek megfelelően majd mások lelki üdvösségének gondozásába merült, majd a sokaság nyugtalanításaiból kiszakaszkodva a magány rejtekébe vonult, hogy a nyugalom helyén szabadon foglalkozhassék Istennel és letörölje lelkéről a port, ami esetleg az emberekkel való együttlét során reátapadt.

Sokféle munkája után, két évvel égbeköltözése előtt az isteni Gondviselés egy félreeső helyre, Alverna hegyére vezette. Itt szokása szerint Szent Mihály főangyal tiszteletére negyvennapi böjtöt kezdett. Az égi szemlélődés édessége a szokottnál bőségesebben töltötte el. Mennyei vágyak égő lángjától feltüzelve túlontúl érezte az isteni illetések ajándékait. A magasságokba emelkedett, de nem úgy, mint a fölségnek kíváncsi vizsgálója, akit elnyom a dicsőség,hanem mint hűséges és okos szolga, aki az Isten tetszését keresi, amely szerint magát forró vágyódással mindenekfölött óhajtotta formálni.

Isteni kijelentésből értesült, hogy az evangéliumos könyv kinyitásával adja Krisztus tudtára, hogy mi lenne benne Istennek kedvére. Nagy buzgósággal végzett imádság előrebocsájtása után vette az oltárról az evangéliumos könyvet, s a Szentháromság nevében társával, egy istenfélő és szent férfiúval kinyitotta. Abból, hogy a könyv háromszoros kinyitásakor az Úr szenvedésére talált, megértette, hogy amint életének cselekedeteiben Krisztust utánozta, úgy kell szenvedéseinek kínjaiban és fájdalmában is hozzá hasonulnia, mielőtt kimúlna ebből a világból.

S bár eddigi életének nagy szigorúsága és az Úr keresztjének állandó hordozása testileg ugyancsak elgyöngítette, mégsem ijedt meg, hanem a vértanúság elviselésére is hatékonyan föllelkesült. A jóságos Jézus iránti szeretet olthatatlan tüze, mint a lámpák tüze és a lángok lobogása éledt föl benne annyira, hogy a vizek sokasága sem olthatta el ezt a hatékony szeretetet.

A vágyódások szeráfi hevétől emelkedett Isten felé és az együttérzés édessége mintegy beleolvasztotta Abba, aki nagy szeretetében a keresztrefeszítést óhajtotta.

Bizonyos reggelen, szent kereszt felmagasztalásának ünnepe körül a hegyoldalban imádkozott, midőn egy hat, fényes és tüzes szárnyú szeráfot pillantott meg, amint az ég magasából ereszkedett le. Mikor iramló repüléssel megközelítette azt a helyet, ahol Isten embere volt, a szárnyak között keresztrefeszített ember képe tetszett elő, amint kereszt módjára nyújtotta ki keresztreszegezett kezét és lábát. Két szárny a feje fölé emelkedett, kettőt repülésre terjesztett szét, kettő pedig egész testét takarta.

Ezt látva fölöttébb megihletődött, s szívén szomorúsággal kevert öröm hullámzott át. Örült a kegyes tekinteten, amellyel Krisztus szeráf képében nézett reá, de a keresztrefeszítés az együttérző fájdalom tőrével döfte át lelkét. Igen álmélkodott a kifürkészhetetlen látomáson, tudva azt, hogy a szeráfi lélekben a szenvedés és halhatatlanság nem fér össze. Végül is megértette belőle az Úr kinyilatkoztatását. Az isteni Gondviselés ezzel a látomással mutatta meg Krisztus barátjának, hogy vegye tudomásul, miszerint nem a test vértanúságával, hanem lelkének lángolásával kell a keresztrefeszített Krisztushoz hasonlítania.

A látomás megszűnte szívében csodás tüzet, testén pedig nem kevésbbé csodás jeleket hagyott. Kezén és lábán legott feltűntek a szegek liggatásai, amint azokat kevéssel előbb a keresztrefeszített férfiúnak képén látta. Keze és lába átdöföttnek látszott, a szegek feje kezének belső és lábának külső részén, azok hegye pedig az ellenkező oldalon tűnt elő.

A szegek feje mind a kezeken, mind a lábakon kerek és fekete, a hegye meg hosszú, visszafordított és mintha visszavert lett volna, magából a húsból kijövet a testből kiállott. Jobb oldalán is, mintha lándzsával átdöfött lenne, piros behegedt sebhely vöröslött, amely gyakran volt nedves a Szent vérétől és megfestette alsó és felső ruháját.

Krisztus szolgája látta, hogy testén láthatóan mutatkozó sebhelyeit bizalmas társai elől nem titkolhatja, mégis félt az Úr titkait nyilvánosságra hozni, s így a kétkedés malomkövei között őrlődött a tekintetben, hogy amit látott, vájjon elmondja-e vagy elhallgassa. Ezért magához hivatta néhány testvérét és általános formában fölfedte előttük kételyét és tanácsukat kérte. A testvérek egyike, név és kegyelem szerint is Illuminátus (azaz megvilágosított), látva egyet-mást, ami csodás, fölöttébb álmélkodva így szólt a Szenthez:

“Testvér, tudd meg, hogy nemcsak magadért, hanem másokért is bízattak reád az isteni titkok. Megokoltan látszik tehát félősnek, ha azokat, amiket másokért is kaptál, eltitkolod, mert mint elrejtett talentumok miatt korholásban lesz részed.”

E szavak a szent férfiút megindították, s bár máskor mondogatta volt: “az én titkom az enyém”, ekkor félve ugyan, de mégis elbeszélte látomásának egymásutánját, s hozzátette, hogy aki neki megjelent, mondott is egyet-mást, amiket életében senki ember fiának sohasem szabad elmondania. A kereszten csodásan megjelenő szeráfnak kijelentései is olyan titkosak voltak, amiket talán az embereknek el nem beszélhetne. (2. Kor. 12, 4.:„elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania”)

Miután Krisztus igaz szeretete hozzá hasonlóvá tette őt és Mihály főangyal elkövetkező ünnepére negyven napot föltétele szerint eltöltött volt, Ferenc leereszkedett a hegyről, magán hordozva Krisztus képét, mégpedig nem művészi kéz formázta kő- vagy fatáblákon, hanem az élő Isten ujjával testének tagjaiba írva.

S minthogy a Király titkát eltitkolni jó dolog, a királyi titok tudatában a szent jelvényeket tőle telhetőleg elrejtette. Isten azonban a nagy dolgokat, amiket saját dicsőségére mivel, kinyilatkoztatja, az Úr maga, aki e jeleket titokzatosan reápecsételte, bizonyos csodákkal kinyilvánította, s így a sebhelyeknek titka és csodás ereje fényes ragyogásban vált ismeretessé.

A rietii tartományban oly rettenetes pestis pusztított, hogy a marhák és birkák mind elpusztultak, s ellene semmiféle orvosság nem használt. Valami istenfélő ember éjjeli látomásakor figyelmeztetésben részesült, hogy a testvérek remeteségéhez siessen és Isten szolgájának, az éppen ott tartózkodó Ferencnek keze és lába mosdóvizét szerezze meg és hozza el, s azzal az összes állatokat hintse meg.

Reggel tehát odament, s miután a szent társaitól titkon megszerezte a mosdóvizet, azzal meghintette a marhákat és birkákat. És bámulatos, hogy a beteg és földön fekvő állatok, alig érte azokat a víz, legott teljesen egészségesen állottak talpra, s mintha semmi rosszat sem éreznének, a legelőre siettek. Így történt, hogy a szent sebeket érintő víznek csodás ereje az egész ragályt teljesen megszüntette, s a pestist a nyájaktól messze űzte.

A fentemlített Alverna-hegy körül, mielőtt a szent ott időzött, magából a hegyből származó felhőtől keletkező jégeső a föld termését szokványosán elpusztította. Azután a boldog megjelenés után azonban a lakosok csodálkozására megszűnt a jégeső, hogy az égi látomásnak kiválóságát és az abban nyert sebhelyeknek erejét a szokásostól eltérő tiszta ég is bizonyítsa. Megesett vele télnek évadján, hogy mikoron testi gyöngesége és az út zordsága miatt egy szegény embernek csacsiján haladt, egy kiálló sziklahasadékban kényszerült átéjszakázni, hogy valamiképpen kikerülje a hó és a rászakadó éjtszaka kellemetlenségeit, amelyek megakadályozták abban, hogy szállásra találjon.

Midőn a szent férfiú a szegény ember panaszos morgását hallotta, aki silány öltözete miatt a csípős hidegben nem nyugodhatott, az isteni szeretet tüzétől fűtötten kinyújtott kezével megcirógatta. S valóban csodálatos, hogy szent kezének puszta érintésére megszűnt a hideg, mert belőle a szeráfi égő kő tüzéhez hasonlóan mindjárt olyan meleg áradt reá külsőleg és belsőleg egyaránt, mintha valami sugárzó hályhából lövelne lángoló erő. Az ember legott lélekben és testben fölmelegedett és a sziklák között, a hóban — ahogy ezt utóbb maga kijelentette — sokkal édesebben aludt reggelig, mint valaha saját ágyában.

Eme határozott bizonyságokból világos, hogy azok a szent jelek Annak az erejével nyomódtak reá, akinek szeráfi működése tisztít, felvilágosít és felgyújt. Ez az erő kívülről csodás hatékonysággal a pestist megszüntetve, egészséget, derűt és meleget áraszt a testekre, ami a szent halála után még nyilvánvalóbb csodákkal bizonyosodott be, ahogy azt alább, annak helyén majd följegyezzük.

Létrehozva 2017. november 25.