„…de azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az én erőm a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9)

A nővér fluoreszkáló zseblámpájának fénye bántotta a szememet. Még nem tudtam, mire számítsak, de reménykedtem. Az első, amit észrevettem, mikor magamhoz tértem a hűvös kórházi szobában, az infúzió csöndes csöpögése volt, és a száraz vér szaga borotvált koponyámon.

– Tiffany, kérlek, mozdítsd meg a jobb lábadat – szólt a nővér.

Megemeltem a lábam. Messze lévén a fejemtől, a legkevésbé fájó testrészem volt.

– Nagyon jó. Most a balt.

Megpróbáltam, de a lábam nem akart együttműködni . – Biztos rácsavarodott a lepedő – reménykedtem.

– Kérlek, most a jobb karodat emeld fel – mondta a nővér a jobb karomra mutatva.

Engedelmeskedtem.

– Most a balt.

A bal karom nem mozdult. Próbáltam felemelni, de nem ment.

A nővér kérésére kábultan és kicsit zavarodottan megpróbáltam felülni, először a műtét óta. Az agyam kiadta a parancsot a tagjaimnak, de a testem nem mozdult. Miért nem reagál a testem?

Pár pillanat múlva szembesültem a mindent elsöprő hírrel: agyvérzésen estem át.
Tizenhat éves fiatal lány voltam, hat éve küzdöttem egy veszélyes agydaganattal. Azt reméltem, hogy most, miután eltávolították, az életem visszatér a normális kerékvágásba. Nem így történt. Ehelyett lebénult a fél oldalam, nehezen érthetően mondtam a szavakat, az arcom megmerevedett.

Egész világom megrendült. Mit tehetünk, ha másként alakulnak a körülményeink, mint amire Isten reményteli ígéretei alapján számítottunk?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. november 21.