A családok püspökével a házasság értelméről, az elváltak helyzetéről, az emberségét elvesztő emberiségről és a pápaellenesség jelenségéről beszélgettünk.

– 2017 tavaszán milyen állapotban vannak a családok, a párkapcsolatok Magyarországon?
– Polarizált állapotban vannak. Létezik egy egyre tudatosabb réteg: azok a házasságok, családok, akik tudják, mit akarnak. Értékeket követnek, tisztán látnak, s próbálják őrizni a lét hármas síkját: lélek, szellem és test. Ezek az emberek elboldogulnak az életben, nagyon sok erőt adnak a társadalomnak. A tisztán látó emberek világa tehát létezik. Só és kovász ez a fajta házasságmodell.

– Közben viszont a statisztikák azt mutatják, hogy kevesen akarnak házasságot kötni, miközben a válások száma jelentősen megnőtt. Egy kimutatás szerint hazánkban az emberek 35 százaléka él házasságban, 18 százalék élettársi kapcsolatban, 30 százalék egyedül él, 10 százalék felett kimutatható továbbá a „látogató párkapcsolat” jelenléte, a se vele, se nélküle állapot állandósulása.
– Ez a kép valós. Sokan sokféleképpen beszélnek erről a jelenségről, annak okáról. Én alapvetően az egoizmust, a individualizmus kibontakozását látom a háttérben. Másként megfogalmazva: az istenfelejtés nyomán egyfajta értékvesztés zajlik a szemünk előtt. A teremtés történetét idézhetnénk, ahol az ember felrúgja a kapcsolatát Istennel, s abban a pillanatban valami hasadás keletkezik ember és ember között. Más képet is idézhetnénk: amikor kiveszik az állatot a maga zoológiai környezetéből, akkor agresszívvá, individualistává válik, mássá lesz ahhoz képest, mintha a saját környezetében meghagynák. Az ember is így van: ha elveszíti Istent, akkor embervoltában sérül. Az az individualista gondolkodás, ami Európát eluralja, tipikus jellemzője, kísérője az istentagadásnak. Az ember, aki arra hivatott, hogy világosságot teremtsen, képes sötétséget is alkotni. Úgy, hogy elhagyja Istent, úgy, ahogy megöli Káin Ábelt. Még a golgotai elsötétedett világ is erre utal vissza, hogy az emberiség sötétséggé vált – nemcsak a vér szerinti testvérünket tudjuk megölni, hanem Isten Fiát is.

Nietzsche mondta, hogy haljon meg az Isten, éljen az ember. Temesd el az Istent, és akkor feltámad az ember! Hát, nem. Nem támad fel az ember, hanem fellázad önmagával szemben. Ez ma Európa.

– Fordítsuk meg a dolgot! Miért érdemes megházasodni, miért válassza egy mai fiatal a házasságot?
– A létnek egyetlen értelme van: az, hogy szétajándékozzuk. És hogy értelmesen ajándékozzuk szét a létet, annak a természetes állapota a házasság. A házasság az ember természetes állapota, a cölibátus pedig egy természetfölötti állapot – tehát nem természetellenes. Mind a két létállapotban az ember ugyanazt tesz: másokért él. Akinek a házasság a hivatása, annak az a dolga, hogy megházasodjon, akinek meg a cölibátus a hivatása, az meg a cölibátusban él másokért. Az a választóvonal, hogy hogyan tudok jobban másokért élni.

– Mindeközben tömegesen vannak jelen elvált emberek az egyházban, az egyház környékén – Ön is tartott nemrég előadást ilyen személyeknek. Hol van az ő helyük, mit üzen nekik az egyház? Sokan érezhetik úgy, hogy az egyház azt mondja: bocs, kiestél a társasjátékból, többet nem dobhatsz, mert elváltál.
– Már Benedek pápa is nagyon bátorítóan szólt az elváltakhoz, újraházasodottakhoz, hogy ne érezzék magukat másodrangú állampolgároknak az egyházban. Sajnos ez nem egy egyszerű, mert mégiscsak ott van az a tény, hogy amikor a templomban a hívek többsége kivonul áldozni, neki a helyén kell maradnia, miközben akár ő is szépen, becsületesen él. Ebben a helyzetben nehéz megélni azt, hogy ő nem hajótörött, nem másodrangú állampolgár. Az említett lelkigyakorlat is ezt szerette volna felmutatni, hogy ők otthon lehetnek az egyházban, hiszen megkeresztelt emberek maradtak. Ferenc pápa azt mondja, hogy nem közjegyző az egyház, hanem anyaszentegyház, és ha valakinek az élete zátonyra futott, attól még a helye az egyház, otthona az egyház továbbra is, és ki kell fejeznünk a szeretetünket felé. Az ő egyik kedves gondolata a keresztségre utalva, Szent Pált idézve, hogy Isten akkor szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk, és miután a keresztségben új és örök szövetséget kötött az emberrel, ez a szövetség akkor is fennáll, ha az illetőnek az élete nem úgy sikeredett, ahogy azt megálmodta volna – mindenki szép és sikeres életről álmodik. Az egyháznak  anyaszentegyház voltából következően feléjük is van szava, közénk tartoznak. Ilyenkor persze, ahogy a pápa mondja, a doktrínához nem szabad hozzányúlni, mert ha Jézus normáit semmibe vesszük, akkor az egész társadalmat is elszegényítjük, nemcsak az egyházat. A házasság felbonthatatlanságából nem engedhetünk.

– Maradnék még az előbbi kérdésnél: kiesett a játékból, aki elvált? Soha többé nem áldozhat például? Itt százezrekről, milliókról van szó…
– Egyrészt mindig meg kell különböztetnünk az eseményt a személytől. Az eseményt igazsággal kell szemlélnünk, a személyt pedig mindig irgalommal kell átölelnünk. Másrészt az út célját mindig egyértelműen kell megfogalmaznunk – ez a tanítás, a doktrína –, ugyanakkor az embereket útonlétükben kell szeretnünk, hiszen ennek az útnak egy szakaszán járnak épp. Mikor odamegyek az útnak egy szakaszán valakihez, nem azt mondom, hogy te most épp jó helyen vagy, hanem azt, hogy szeretnék veled közösséget vállalni az útnak ezen a szakaszán, miközben az út célja egyértelmű, világos. A harmadik, amit Ferenc pápa és már VI. Pál pápa is hangsúlyozott, II. János Pál éppúgy, hogy a fokozatosság törvénye nem azonos a törvény fokozatosságával. A szülő is úgy neveli a gyermekét, hogy alkalmazza a fokozatosság törvényét: tudja, hova akarja elvezetni a gyereket, de amíg elvezeti a törvény teljességére, addig a fokozatosság törvényét használja.

– Ami miatt ez a téma felmerült, az az a bizonyos család-szinódus, amivel kapcsolatban utólag született egy dokumentum, az Amoris Laetitia (AL). Talán „szerencsés problémának” is nevezhetnénk, hogy bekerült oda egy bizonyos lábjegyzet, hiszen jó ideje napirenden maradt így maga a családok, a házasság értékének témája. Christoph Schönborn bíborost idézem, aki szerint az AL révén úgy újít Ferenc pápa az egyházban, hogy közben nem szakít a múlttal. Nem az ideális családról, hanem a valódi családokról beszél, nekik akar valamit adni. Megállja a helyét ez a kijelentés az AL kapcsán összességében?
– Igen. Azt gondolom, az Amoris Laetitia olyan látást szeretne közvetíteni, olyan pasztorális gondoskodást felmutatni, ahol tényleg nem sérül a doktrína, ugyanakkor emberként közelít az egyház az emberhez. Ahogy az előbb fogalmaztam: nem a célba érkezett, hanem az úton lévő emberekhez szól, azzal a reménnyel, hogy a célhoz segítheti közelebb az illetőt. A szinóduson is végigvonult az a kifejezés, hogy észrevenni az evangélium magvait az emberekben, azokban is, akiknek nem tudjuk egészében elfogadni azt az életét, de keressük az evangélium magvait náluk.

Talán még az előző kérdéshez kapcsolódik, hogy amikor szentáldozásról beszélünk, arra latinul úgy hivatkozunk, communio, vagyis közösség. Az egyházzal való közösségnek pedig különböző szintjei vannak: a pápával való egység, a tanítással való egység, a lelkiismeretben való egység (kegyelmi állapot). Ha valaki valamelyik feltételnek nem tud eleget tenni, akkor nincs közösségben az egyházzal, Krisztussal, és ezért mondjuk azt mondjuk, hogy nem áldozhat. Tehát nem a konkrét bűnösségéről beszélünk az illetőnek, hanem a communio-ról beszélünk. A protestánsról sem azt állítjuk, hogy bűnös, hanem azt mondjuk, hogy nincs teljes communio részéről az egyház közösségével, ezért azt kérjük tőle, hogy ne áldozzon, mert az a teljes communio jele és megvalósítója.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. május 13.