A magyar törvényhozók álláspontja értelmes, következetes és mélyen a természeti törvényben gyökerezik. A magyarok értelmessége, bátorsága és józansága szolgáljon számunkra követendő példaként.

Magyarország 2012. január 1-én életbe lépő új Alkotmánya több olyan alapelvet tartalmaz, amelyek a magyar törvényhozóknak Európa keresztény öröksége iránti hűségét tükrözik. Többek között kimondja, hogy „az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg… Tilos az emberi fajnemesítést célzó gyakorlat, az emberi test és testrészek haszonszerzési célú felhasználása, valamint az emberi egyedmásolás.” A házassággal kapcsolatban az Alkotmány kimondja: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. Magyarország támogatja a gyermekvállalást.”

Mi csak örülhetünk a magyaroknak, de vannak olyanok is, akik nem örülnek.

Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet külön sajtóközleményben fejezte ki „mély nyugtalanságát” amiatt, hogy Magyarország új Alkotmánya „sérti az emberi jogok nemzetközi és európai normáit”. Számukra a normák megsértésének tűnik „az élet védelmének garantálása a fogantatás pillanatától (II. cikk), a házasság intézményének meghatározása mint egy férfi és nő közötti életközösség (L cikk)… a szexuális irányultság alapján való hátrányos megkülönböztetés tilalmának kihagyása (XV. cikk 2.)”.

Vizsgáljuk hát meg közelebbről a magyar törvényhozók és e nemzetközi szervezet közötti vitát. Az Amnesty International szervezetet 1961-ben alapította Peter Benenson, egy olyan ember, aki tudatosan tért meg a kereszténységbe (a katolicizmusba) és jogvédő tevékenységére mint az igazságosság, az irgalom és a felebarát szolgálata eszméinek kifejeződésére tekintett. A szervezet létrehozására Benensont a következő eset késztette: a londoni metróban az újságban arról olvasott, hogy két portugál diákot hét év börtönbüntetésre ítéltek azért, mert egy kávéházban tósztot mondtak a „szabadságra”. Az eset olyannyira felháborította, hogy először személyes tiltakozást akart beadni a portugál nagykövetségen, de amikor kilépett a metróból, bement a híres londoni St. Martin-in-the-Fields templomba, és háromnegyed órán át arról gondolkodott, hogy mit tegyen, hogyan tudná leghatékonyabban segíteni az igazságtalanság áldozatait. Ennek eredménye volt a szervezet megalapítása. Bár azt világi szervezetként alapították és felekezettől függetlenül nyitott volt az együttműködésre minden emberrel, támogatóinak többsége vallásos ember volt, főleg keresztények. Ahogy az Írás mondja: „Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok; a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok” (Zsid. 13, 3). Azonban egy idő után a szervezetben belső konfliktusok alakultak ki, az alapító pedig lemondott a vezetésről. 2005-ben Peter Benenson elhunyt, 2007-ben pedig a szervezet támogatni és népszerűsíteni kezdte az abortuszt az egész világon, ami sok korábbi támogatójukat arra késztetett, hogy beszűntessék az együttműködést a szervezettel.

Ma az a szervezet, amelyet egy buzgó keresztény hívő keresztény indíttatásból alapított, keresztényellenes elvi alapon áll, az emberi élet és méltóság védelmében létrehozott szervezet támogatja a legártatlanabb és legsérülékenyebb emberi életek megsemmisítését.

Az események ilyen tragikus fordulata egy jóval szélesebb tendencia tükröződése. E tendencia lényege az az igyekezet, hogy az európai civilizáció értékeit elválasszák azok keresztény gyökereitől, sőt, szembeállítsák az „emberi jogok nemzetközi és európai normáit” a keresztény értékekkel. Ez a tendencia logikailag nem csak abszurd, de elkerülhetetlenül magának az „emberi jog” fogalmának lerombolásához vezet. Valóban, miről beszélünk, amikor „emberi jogokról” beszélünk? Kiknek a jogairól? Kik által meghatározott jogokról? Egy ilyen beszélgetés feltételezné, hogy először meghatározzuk azt, ki az ember, akinek jogai vannak, és milyen alapon tartozik egyik vagy másik élőlény azon „ember” kategóriához, akinek „jogai” vannak, másodszor pedig: kinek van hatalma jogokkal felruházni az embereket, következésképpen ki kötelezhet minket e jogok betartására?

E két kérdésre az európai hagyományban kimerítő választ adtak: az ember emberi természettel rendelkező élőlény, jogait és kötelességeit Isten határozza meg, Aki megteremtett bennünket és aki előtt felelősek vagyunk a cselekedeteinkért. Ahogy például az USA Függetlenségi Nyilatkozata kimondja: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.”

A jogok azon megközelítésmódja, amelyet, többek között, az Amnesty International alkalmaz, elveti ezeket a válaszokat. Ugyanakkor ez a megközelítésmód semmilyen más értelmes választ nem ad és nem is nem képes adni.

Valóban, hogyan döntjük el, hogy ki az ember, akinek elidegeníthetetlen jogai vannak? Ha ezt a definíciót emberek – államok, parlamentek, nemzetközi szervezetek – határozzák meg, akkor a jog „elidegeníthetetlenségének” fogalma értelmét veszíti. Ha bizonyos emberi szervezetek kizárhatják az emberségből mondjuk a három évnél fiatalabb gyermekeket vagy a 80 évnél idősebb időseket, vagy egyik-másik etnikai csoport tagjait, vagy más csoportokat, mondván: „mi megtartjuk az ember elidegeníthetetlen jogait, csak ezek egyszerűen nem emberek, mi nem tekintjük őket annak”, akkor a „jogok” a valóságban elveszítik „elidegeníthetetlenségüket”. Elég egyszerűen kihirdetni, hogy a jogvesztett csoport tagjai nem emberek, és ezért nem rendelkeznek jogokkal. Ahhoz, hogy komolyan beszélhessünk az „ember elidegeníthetetlen jogairól”, abból kell kiindulnunk, hogy az emberi természet – és a hozzá tartozás – valamilyen tőlünk független realitás, amelyet mi elfogadunk, de nem mi határozzuk meg.

Arisztotelésztől fogva elismerték, hogy az emberi természethez tartozás olyan realitás, amely független bárki döntésétől. Az egerek egereket szülnek, a békák utódai békák, az ismeretlen állatok utódai ismeretlen állatok, az embereké pedig emberek. Ez nem valakik határozatának következménye, hanem természeti tény. Az anya méhében lévő gyermek élőlény? Igen. Más a DNS-e, más az ideg- és keringési rendszere, nem része az anya testének. Emberi lény? Az emberi természethez tartozik? Igen. Ebben az esetben rendelkezik-e az élethez való joggal? Igen. Ez egy elkerülhetetlen következtetés. Ha az embereknek vannak elidegeníthetetlen jogai, akkor a méhben lévő gyermeknek is elidegeníthetetlen joga van az élethez.

Az Amnesty International azzal, hogy emberi nemhez tartozó emberi lényeket önkényesen kizár a jogokkal rendelkező emberek köréből, értelmetlenné teszi az „elidegeníthetetlen jog” fogalmát. Ha megengedem, hogy az emberi lények egy bizonyos kategóriáját – a nyomorékokat, a pszichésen betegeket, a cigányokat, vagy esetünkben: az anya méhében lévő gyermekeket – meg lehet semmisíteni, akkor minden további jogvédő retorika elveszíti minden értelmét. Ebben az esetben nincs semmi alap az elnyomó diktatúrák vagy véres népirtásokat elrendelő katonai parancsnokok kárhoztatására: ők az őket zavaró embereket szintén nem embereknek tekintik és biztosak abban, hogy joguk van a megsemmisítésükre. Ebben az esetben az egyetlen különbség az Amnesty Insternational és közöttük csupán abban van, hogy ki melyik csoportot zárja ki az ember kategóriájából. Egyáltalán nem kívánok az érzelmekre hatni, a józan logikus gondolkodásra apellálok. Ha a politikai aktivisták egy csoportjának döntése nyomán az emberek egy részét ki lehet zárni az emberi lények kategóriájából, akkor miért nem lehet – az aktivisták egy más csoportjának döntése nyomán – kizárni másokat is? Miféle jogokról beszélhetünk ezek után? Az a kislány, akit anyja méhében felszabdaltak, soha nem élhet a szólás vagy a lelkiismereti szabadsággal, soha nem házasodhat meg, soha nem szavazhat a választásokon. Ha az AI aktivistái ellenzik, hogy meg kell védeni a gyermek megszületéshez való jogát, ezáltal éppen ők fosztják meg őt minden jogaitól.

Tehát az Amnesty International követelése belső ellentmondást hordoz: ostobaság az emberi jogok nevében követelni, hogy az emberek egy csoportját fosszák meg az élethez való jogától.

De ugyanakkor elkerülhetetlenül felvetődik még egy kérdést is, a tekintély kérdése. Miért lenne köteles bárki (beleértve a magyar törvényhozókat is) komolyan venni az Amnesty International követeléseit? Ki az, aki meghatározza az „emberi jogok normáit” és miért kell ezeknek a normáknak bárkinek is engedelmeskednie?

A szervezet létrehozásának idején erre teljesen világos választ lehetett adni: a természetjogra, azon erkölcsi evidenciára hivatkoztak, hogy nem lehet ártatlan embereket kínozni és meggyilkolni. Ez az evidencia olyan törvény, amely feltételezi az erkölcsi Törvényhozót (erkölcsi választásai csak személynek lehetnek), tehát elismeri Isten létét, de nem követeli meg kötelezően valamelyik vallás megvallását – ezáltal egyesíti a különféle vallások követőit, valamint azokat az embereket, akik vallási értelemben indifferensek, de mégis egyetértenek azzal, hogy létezik olyan erkölcsi törvény, amelyet nem mi találunk ki, és amelynek kötelesek vagyunk engedelmeskedni. Ebben az esetben az Amnesty hivatkozhatott ennek tekintélyére. Ez a törvény – mondjuk ki még egyszer – azt az erkölcsi evidenciát hirdeti, hogy senkinek sincs joga más ártatlan, nyilvánvalóan nem agresszor és nem bűnöző, emberi lényt megfosztani az életétől. Azonban azóta, hogy letért erről az alapról, éppen hogy az ártatlan emberek megsemmisítését támogatja. Ebben az esetben viszont milyen tekintélyre hivatkozik? És miért kellene bárkinek is odafigyelnie a követeléseire?

Érdemes egy percre elgondolkodnunk arról, hogy hogyan hullik le a lepel és válik világossá az a körülmény, hogy az AI-nek erre semmi alapja nincs. Az aktivisták e csoportjának igénye, hogy saját emberi jogi normákat érvényesíttessen, semmivel sem megalapozottabb, mint bármely más csoport igénye. Azon szervezet igénye, amely azt követeli, hogy „biztosítsák a gyermekek méhen belüli megsemmisítésének akadálytalan lehetőségét” semmivel sem megalapozottabb, mint bármely más szervezet igénye, amely pl. azt követelné, hogy „biztosítsák a cigányok akadálytalan megsemmisítését”.

Analóg helyzettel találkozunk akkor is, amikor a házasságnak mint a férfi és a nő közötti szövetségnek definíciójával szembeni tiltakozásra kerül a szó. Minden korszakban, minden kultúrában és minden vallásban a férfiak és a nők léptek közösen házasságra: azt mindenütt kimondottan a férfi és a nő szövetségének tekintették. Ez az emberi természetből fakad és éppen e természetben gyökerezik a házassághoz való jog. Mire alapozzák azt a követelést, hogy a házasságot valami radikálisan másnak hirdessék ki, olyannak, amit soha, sehol és senki nem tekintett házasságnak? Sőt, mire alapulnak azok az igények, hogy mindenki köteles elfogadni egy ilyen radikális átdefiniálást? Mitől vált mindenki kötelessé, hogy engedelmeskedjen a „házasság” fogalmának átdefiniálását szorgalmazók elvárásainak? Milyen alapon diktálják ők, hogy mi a helyes és mi a helytelen? Ez nem költői kérdés – hanem a legmélyebb lényeget érinti. Miért és milyen alapon szerzett az Amnesty International jogot arra, hogy meghatározza az emberi jogok normáit, milyen módon gyökeresedett meg e szervezet vezetőinek fejében az a több mint furcsa eszme, hogy mindenki köteles engedelmeskedni az ő elképzeléseiknek?

Korábban, amikor ez a szervezet a természeti erkölcsi törvény nevében szólalt fel, volt erre alapja, de mivel saját maga szakított ezzel a törvénnyel, követeléseit nem lehet komolyan venni, ahogy nem lehet komolyan venni azt a nagykövetet sem, aki valaha képviselte az országát, de később elárulta azt és szakított vele. Ha ők már nem követek többé, hanem magánszemélyek, akkor elképzeléseik semmivel sem jelentősebbek, mint bármelyik más magánszemély elképzelései.

A magyar törvényhozók álláspontja értelmes, következetes és mélyen a természeti törvényben gyökerezik; mire alapul a kritikusaik álláspontja? Semmire, az belsőleg ellentmondásos és minden alapot nélkülöz. A magyarok értelmessége, bátorsága és józansága szolgáljon számunkra követendő példaként.

(Forrás: szimandron.hu, a pravoslavie.ru alapján)

Létrehozva 2011. július 12.