Kipróbálta, milyen a katolikus nagyböjt
… és érdekes felismerésekre jutott
Egy végzős egyetemista fiatalember írása. Áldott nagyböjtöt!
„Tavaly tartottam meg először a nagyböjtöt. Még nem döntöttem el, hogy katolizálok-e, és arra gondoltam, ha végig bírom csinálni ezt az aszketikus kínlódást, akkor talán belevághatok a ‘katolikusságba’.
Végiggondoltam, mit szeretek legjobban az életben, és arra jutottam, hogy a zenéről fogok lemondani. Nem fogok zenét hallgatni sem munka, sem tanulás, sem autózás közben.
Ezekben a hetekben csak vasárnap hallgattam zenét. Az imádságos templomi éneklés lett a hét csúcspontja. Vasárnaponként minihúsvétot is csináltam, amikor klasszikus zene hallgatását engedélyeztem magamnak.
Egyik vasárnap délután éppen Rachmanyinovot hallgattam, amikor sikerült valamit megértenem a nagyböjti önmegtagadás értelméről. Fejhallgatóval a fejemen, teljes zenei elragadtatásban jártam körül a házban és szedtem össze a szemetet.
Csakhogy a család minduntalan megszakította a zenei élvezetet: ‘Anthony, nem láttad a könyvjelzőmet?’ ‘Anthony, a fürdőszobai szemetest is kiürítetted?’ ‘Anthony, nézd meg a legóváramat!’
Végül besokalltam és rájuk förmedtem: ‘Szeretnék zenét hallgatni!!’ Bár mondhatnám, hogy haragudtak! Ami rosszabb: megbántottam őket. Szörnyű érzés töltött el: nem sikerült jó katolikusnak lennem; hiába volt az egész!
Az írás elolvasható itt.
Létrehozva 2016. február 10.