IV.

Teológiai és liturgikus érvek a szentáldozás nyelvre és térdelve fogadása mellett
1.

A Szentostya a legszentebb és legnagyobb dolog ezen a földön, mert itt magáról az Úrról van szó. Következésképpen külsőleg is biztosítani kell a szentáldozás kiszolgáltatásának olyan módját, amely a lehető legnagyobb biztonságot garantálja, hogy a Szentostya legkisebb darabja se vesszen el, és az Ostyákat ne lehessen ellopni. Az áldoztatás szertartása is lehetőleg nyilvánvalóan fejezze ki a szentséget és magasztosságot, vagyis világosabban különbözzön a profán táplálkozástól.

Ezeknek a követelményeknek kétségtelenül megfelel az a rítus, amikor a Szentséget térdelve fogadják és engedik, hogy a pap minden áldozónak nyelvére helyezze a Szentostyát. Ezzel szemben a Szentostya vételének modem módja, amikor azt a tenyérre helyezik, majd az áldozó saját ujjaival a szájába teszi, jobban emlékeztet a profán étkezésre (és ez különbözteti meg lényegileg a korai Egyház hasonló rítusától). Ez inkább hasonlít arra, amit a fogadásokon a hideg büfénél látunk vagy az óvodákban, amikor édességet osztogatnak a gyermekeknek.
2.
A belső magatartás nem elegendő az istentisztelethez: Isten ugyanis emberré, vagyis láthatóvá lett. A szentáldozáskor kizárólag vagy elsősorban belső imádást alkalmazni, a külső vonatkozás kizárásával, nem felel meg Isten megtestesülésének. Az Eucharisztia ilyenfajta imádása egyszerre platonikus, protestáns és végsősoron gnosztikus. Az ember lényegénél fogva látható és testi lény. Ezért Jézus eucharisztikus Testének tisztelete is szükségszerűen külső és testi kell, hogy legyen. Egy ilyen imádás felel meg az ember méltóságának, akkor is, ha ennek a tiszteletnek legfontosabb része, vagyis lelke a belső oldala marad. A két szempont viszont egymástól elválaszthatatlan.

3.

Az ember egész teste és annak minden része a Szentlélek temploma. Ezért téves volna a kezet kijátszani a nyelv ellen. Nem mondhatjuk: “a kéz méltóbb a nyelvnél”, és az ellenkezőjét sem.

4.
Nem a kéz vagy a nyelv követ el bűnt, hanem a személy. A bűn a gondolatokkal kezdődik, és az akarattól függ. Ezért téves azt mondani: „Többet vétkezünk nyelvvel, mint kézzel”. A nyelv ártatlan marad, mert a személy az, aki vétkezik, mégpedig az értelem és az akarat képességével.

5.
A száj szimbolikája meggyőző módon kifejezi a lelki és vallási tartalmat: a csók a belső, átszellemült szeretetaktus képe (vö. Én; Zsolt 84,11: „Csókot vált az igazságosság és a béke”), de mindenekelőtt a liturgikus csók vagy a „szent testvéri csók” (vö. 1Kor 16,20 etc.). Az imádás latin szava „adoratio” az „os ad as”-ból vezethető le (száj a szájhoz). A szó a szájról indul. Ez az Örök Ige Atyától vaió származásának előképe. Jézus szájából kileheli a Szentlelket (vö. Jn20,27).

6.
A „vegyétek és egyetek” szavakat {görögül „labete”) a Mt 26,26-ban helyesen kellene fordítani: „fogadjátok és egyetek“. Ezek a szavak közvetlenül az apostolokhoz szólnak, az újszövetség papjaihoz, de nem minden hívőhöz. Máskülönben arra következtethetnénk, hogy az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) is minden hívőnek szól, akik ezáltal részesülnek a szolgálati papságban. Ezen kívül a görög „lambanein” ige nem azt jelenti, hogy valamit kézzel megfogni, hanem a befogadás aktusát. Ez a „lambanein” ige pl. a következő összefüggésben található: „az igazság Lelkét venni” (Jn 14,17), „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22) stb. A szentáldozás vételénél tehát nem arról van szó, hogy „valamit megfogok a kezemmel vagy érintek”; sokkal inkább egy mélyen lelki eseményről van szó: „méltóvá válni valaminek fogadására”, az Eucharisztia szentségét szívvel, lélekkel, „fogadni”, de nyilvánvalóan testileg is, mégpedig megfelelő módon: közvetlenül a szánkba és térdelve.

7.
A feltámadt Úr nem engedte meg, hogy mindenki kivétel nélkül érintse megdicsőült Testét („Engedj”, „Ne érints engem”, (Jn 20,17). Ellenben Tamás apostolnak, tehát egy újszövetségi papnak megengedte, hogy megérintse megdicsőült – mondhatni eucharisztikus – Testét (vö. Jn 20,27).

8.
A nyelvre áldozás gyakorlatában, mely több mint ezer év óta szokásban van (már Nagy Szent Gergely korában) és ma is gyakorolják a keleti katolikus egyházakban, valamint az összes orthodox és Kalcedon előtti egyházban, ahol a Szentséget a hívek szájába adják, gyakran egy kanál segítségével, nem tudunk a fertőző betegségek terjesztésének eseteiről. Higiéniai szempontból nézve kezünkön (főleg ha mosatlan) iszonyatos mennyiségű baktérium található.

9.
Ha manapság egy nagyon fontos vagy tiszteletreméltó személyt fogadunk, előzetesen eltervezzük az összes részletet a legapróbb mozzanatokig menően és senki sem veti fel, hogy ezt a személyt (pl. királyt vagy elnököt) mosatlan kézzel is fogadhatjuk vagy a tisztelet látható jelei nélkül. Vajon a mi Urunk egy kis Ostya képében nem fontosabb egy elnöknél vagy királynál? Amikor az Urat fogadjuk a kenyér színe alatt, nem kellene részletesebb, pontosabb forgatókönyvet készíteni, mint egy király vagy elnök fogadására és vendégül látására?

10.
A kézbe áldozásnál a hívő saját maga helyezi a Szentostyát a nyelvére, tehát végső soron itt is nyelvre áldozásról beszélhetünk. A nyelvre áldozásnál az a különbség, hogy ott a pap az, aki ebben a szent pillanatban Krisztust képviseli és a Szentostyát a hívek nyelvére helyezi. A kézbe áldozásnál ellenben maga a hívő helyezi a Szentostyát saját nyelvére.

11.
Ha valaki saját maga helyezi nyelvére a Szentostyát, ezáltal nyilvánvalóan kevésbé fejeződik ki a fogadás mozzanata, mint amikor engedi, hogy egy másik személy helyezze azt a nyelvére. Ez utóbbi gesztus nagyon kifejezően közvetíti azt a magatartást, hogy Isten fensége előtt, aki a Szentostyában jelen van, gyermekek vagyunk. Ez a gesztus még a következő igazságot is kifejezi: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek…” (Mt 18,3), sőt azt is nnondhatnánk: „Ha nem lesztek olyanok, mint a csecsemők”, mert a Szentírás ezt mondja: „Mint újszülött csecsemők kívánjatok lelki, vizezetlen tejet, hogy rajta felnőjetek az üdvösségre, hisz tapasztaltátok, hogy milyen jó az Úr”. (1Pt 2,2-3). Végső soron maga Krisztus ez a „lelki tej”, különösen Krisztus az eucharisztikus táplálékban. A csecsemők kizárólag a szájukba kapják az eledelt, így etetik őket; ellenben a felnőttek saját kezükkel helyezik az ételt a szájukba. A következő szavakat így akár a szentáldozásra is lehet alkalmazni: „Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem”. (Zsolt 131, 2). Jézus végül is nem azt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a felnőttek…”, hanem éppen az ellenkezőjét.

12.
Amikor a legszentebbről van szó, magáról az Úrról, a következő mondás érvényesül: „Miként bírod, akként merjed” (Aquinói Szent Tamás: quantum potes, tatum aude; Lauda Sion sequentia). Itt a maximumnak kell érvényre jutnia, nem pedig a belső és ugyanakkor külső tisztelet minimumának. A Szentostya szerény külső megjelenése nem igazolja a minimalizmust az imádás és a szentség külső megnyilvánulásaiban.

(Részlet Athanasius Schneider asztanai (Kazahsztán) segédpüspök Corpus Christi c. könyvéből. A kiadvány megrendelhető a Stella Maris Alapítványnál.)

Létrehozva 2014. október 4.