„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok.” Fil 1,3

Hideg, téli szombat délután volt, lementem az alagsori raktárszobánkba rendet rakni. Papírokat kellett szétválogatnom, ünnepi díszeket feltekernem, s különféle egyéb tárgyakat sorba raknom, elrendezgetnem a polcokon. Úgy számítottam, h ogy másfél óra alatt végzek, de nem számoltam egy tényezővel. Az emlékekkel.

Nem voltak különleges tárgyak, amiket szétbontogattam, újra hajtogattam, olyasmik voltak, amiket minden padláson vagy pincegarázsban fellelhetünk. De kedves emlékek illatát hordozták magukon. Olyan eseményekre emlékeztettek, melyek megváltoztatták az életemet, olyan emberekre, akik megérintették a lelkemet. Munkám üteme meglehetősen lelassult.

Lassan kibontogattam kislányom elefántcsontszínű csipkeruháját, ami rajta volt, mikor először mutattuk be a templomban kisbaba korában, úgy két évtizeddel ezelőtt. Édesanyám vette neki, aki azóta is mindig igyekszik va lami kis meglepetést adni az unokáinak. Különös érzéke van rá, hogy éreztesse szeretetét másokkal.

Mindig hálát adok Istennek, amikor az édesanyámra gondolok.

Egy kézzel varrt, kitömött nyuszi kuporog az egyik sarokban. Kollégiumbeli szobatársam, Kelly készítette szeretettel egyik gyermekünknek, mikor még fiatalok voltunk. Kelly hűséges barát már több mint 30 éve, sosem felejti el a születésnapomat, és kitartóan imádkozik a családunkért.

Mindig hálát adok Istennek, mikor eszembe jut Kelly barátnőm.

Egy régi kulcsot találok megfakult bőr kulcstartón. Megfordítom, egyetlen odafirkált sz&o acute;t olvasok a hátán: medence. Előző szomszédunk egy nyugdíjas, özvegy tanítónő volt, akinek az udvarán volt egy beépített úszómedence. Nekünk nem tellett rá. Szomszédasszonyunknak messze laktak a gyerekei, unokái, adott hát nekünk egy kulcsot a medencés házikóhoz, hogy kis családunk bármikor élvezhesse a lubickolást. Mindig hálát adok Istennek, mikor eszembe jut Mrs. B.

Évkönyvek, fényképalbumok kerültek a kezembe. Régi barátok. Drága rokonok. Korábbi gyülekezeti testvérek, munkatársak. Egy-egy szeletke a múltamból. Olyan sok kedves ember volt része az életemnek. Emlékük mosolyt csalt az arcomra – meg egy-két k& ouml;nnycseppet a szemembe.

Őszinte szívvel suttogtam hálaimát mindazokért az emberekért, akiknek szerepe volt életem alakulásában. Bátorításuk, tanácsaik, néha egyszerűen csak a jelenlétük, áldás volt számomra. Még a kapcsolati koppanásokat is felhasználta Isten, hogy formálja jellememet, s életre szóló tanulságokra vezessen rá.

Mai igénkben Pál a filippibeli egyház híveihez szól, és azt írja: „Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok” (Fil 1,3). Amikor ezekre a szeretett emberekre gondol, az apostol hálát ad értük Istennek. De nem csak ezt teszi, hanem el is mondja barátaina k, hogy hálás értük. Nem kéne nekünk is ezt tennünk? Hogy ne csak Istennek köszönjük meg az életünkbe adott drága embereket, hanem nekik is mondjuk el, mennyire hálásak vagyunk értük? Hajlandók lennénk megszakítani napirendünket, és küldeni egy emailt, felhívni valakit, vagy kézzel írt lapot küldeni valakinek, akiért gyakran mondunk köszönetet Istennek?

A hálából elégedettség fakad, az elégedettségből béke – nyugalom, mert tudjuk, hogy életünk darabkái összeillenek, együtt rakják ki a képet, mely mi magunk vagyunk.

Fogj egy tollat, vagy vedd elő a telefonodat. Valakinek nagy szüksége van rá, hogy hallja, mennyire há ;lás vagy érte. Jó napja lesz tőle. Meg neked is.

Uram, segíts, hogy ma ne csak megköszönjem neked mindazokat a drága embereket, akiket az életem részévé tettél, hanem tudjam ezt örvendezve nekik is elmondani. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. január 31.