„Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek.” (Lk 2,8-9)

Érdekes, hogy kik értesültek először Jézus születésének örömhíréről a Biblia szerint. Nem királyok voltak. Még csak nem is vallási vezetők. Nem egy dúsgazdag ember. Nem olyan valakik, akikre bármilyen figyelem vagy érdeklődés irányult volna. Nem. Pásztorok voltak. Koszos, büdös pásztorok.

Azt is érdemes megfigyelni, hogy a hír nem nappal érkezett. Nem trombitaszó jelezte a templom lépcsőjéről sok száz embernek, akik áldozatbemutatásra jöttek. Nem is a vásárban dobolták ki az ott nyüzsgő tömegnek. Éjjel történt, csendes elszigeteltségben.

A legelőkön nem szoktak fontos emberek járni. Főleg nem éjjel. Akkor éjjel is csak alvó juhok és bárányok, fáradtan nyugvó pásztorok voltak a legelőn. Csak ők. Távol a világ zajától. Kemény munkában elgyötört kemény emberek.

Minden lehetséges hely, idő és emberek közül, Isten itt, ezen az éjszakai órán, ezeknek az embereknek adta hírül Fia születését.

Ahogy Lukácsnál olvassuk: „Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek.” Isten látta a pásztorokat ott, ahol voltak akkor éjjel. Látta a munkájukat, látta őket, magukat. Volt számukra egy reményüzenete, amire nagyon nagy szükségük volt.

Egy üzenet, amit nekem is sokszor kell hallanom. Tudnom kell, hogy Isten lát engem a sötétben. Amikor egyedül érzem magam. Amikor reményre szomjazom. Fiatal anyaként sok-sok éjjelen, karomon egy síró csecsemővel, amikor azon ábrándozom, vajon visszatér-e valaha is az élet a normális kerékvágásba. Vajon lesz még olyan, hogy végigalszom az éjszakát, és lesz-e még rajtam pecsétmentes ruha, fogok-e még valaha felnőtt módon beszélgetni?

Vagy mikor késő éjszakáig dolgozom, aggódom az anyagiak miatt, töprengek, mikor és honnan jöhet segítség. Lát Isten robotolás közben? Lát küzdelmeimben, vagy amikor nagyon elfáradok?

A pásztoroknál tett látogat&aa cute;s azt üzeni nekünk, hogy Isten lát, ahogy dolgozunk keményen, és lát a hosszú éjszakákon is. Ő nem alszik. Nem azokat választja, akik hatalmon vannak. Nem hagy magunkra. És van reményüzenete mindannyiunk számára.

Látlak, ahogy ringatod gyermekedet hajnali kettőkor, félve, hogy már nem tudsz visszaaludni. Látlak, mikor késő éjjelig tanulsz, mialatt kortársaid buliznak valahol. Látlak, ahogy idegesen jársz fel-alá, várva, hogy kamasz gyermeked hazaérjen. Látlak, mialatt túlórázol, hogy ki tudjatok fizetni még egy számlát. Látl ak, ahogy ledőlsz a díványra, s attól félsz, hogy házasságod már nem menthető meg. Látlak, hogy a barátnőd mellett ülsz, miközben elmondja, hogy élete legszörnyűbb hírét kapta aznap.

Neked is szól. A hír, amit az angyal a pásztoroknak vitt, a tied is.

Halljátok ti is, te aggódó anyuka, vizsgára készülő diák, gyötrődő feleség– „nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek”(Lk 2,10). „Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr” (Lk 2,11), neked, te kimerült anyuka, szorongó testvér, hűséges barát…

Nem tévedésből küldte Isten angyalait akkor éjjel a sötét mezőre, az alázatos pásztorokhoz. Azoknak küldte az örömhírt, akiknek nagyon nagy szükségük volt rá.

Ma is, a te sötétségedben, fáradtságodban, elszigeteltségedben, Isten lát téged, és ugyanazt az üzenetet küldi neked. Megszületett a TE Megváltód.

Mennyei Atyám, köszönöm, hogy törődsz azokkal, akik egyedül vannak, akikről megfeledkeztek, akik elgyötörtek. Bevallom, én is szoktam így érezni magam. Köszönöm, hogy ismered szükségeimet, és elküldted Jézust, hogy mindezt kielégítse. Az Ő nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. december 18.