„Útközben valaki így szólt hozzá:” Követlek téged, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának odúja van, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lukács evangéliuma 9, 57-58)

Elnézem olykor a téren tanyázó hajléktalanokat, s titkon egy picit irigykedem rájuk. Nem azért, mert a társadalom szemétdombjára kerültek – a szó szoros vagy képletes értelmében. Nem azért, mert csupán a mának élnek. Hanem azért, mert gondtalanok. Mert időmilliomosok. Ráérnek beszélgetni, sőt filozofálni.

Nem kell folyton hajtaniuk, ügyeket intézniük, határidőket figyelniük. Nem kell százféle elvárásnak megfelelniük. A jövőtől nem sokat várhatnak: így mélyebben átélik a jelen apró örömeit, bánatait. Ráérnek figyelni: magukra, egymásra.

Mi viszont egy rendezett világ rabszolgáivá váltunk. Lelkipásztorként is folyton kapkod az ember: tanítás-temetés-adminisztráció. Az istentisztelet gyakran csak egy napirendi pont – holott a nap csúcspontja lehetne! Ha valaki „csupán” azért csönget be a plébániára, hogy kiöntse a szívét, nemegyszer szorongva-feszengve hallgatom, hiszen az jár a fejemben, hogy az iskolában már öt percet csúszik az órám. Keresztelést, temetést kérnek? Lehetőleg gyorsan, pontosan diktálják be az adatokat, s ki-ki menjen a dolgára… Istenem, mit tett velünk ez az őrült, rohanó világ!

Nekünk persze van hol lehajtani a fejünket, talán tobzódunk a négyzetméterekben és légköbméterekben, összkomfortos, olykor túlkomfortos környezetben élünk – ám közben elsikkad maga a lét. Értelmét veszíti az egész. Kétféle otthon, kétféle szempontrendszer feszül itt egymásnak: a földi megkapaszkodás – vagy az égi hon vágya. Manapság olyan stabil, „földrengés-biztos” házakat akarunk építeni, mintha évezredekre rendezkednénk be ezen a világon. Mintha nem sejtenénk: bizony, „nincs itt maradandó lakásunk”.

Az Emberfiának nem volt hová lehajtani a fejét. Assisi Szent Ferenc tudatosan, radikális elszántsággal követte Őt a szegénység útján. Pedig hatalmas vagyont, üzleti érdekeltséget örökölt volna. Ő azonban inkább az utolsó ruhadarabját is levetette, egészen átadva magát a mennyei Atyának. Istenre mutató jellé vált – mindmáig élő jelzőtábla lett a teljes boldogság felé vezető úton. Neki volt füle a hallásra.

Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!” (Lukács 9,59-60)

Nyilvánvalóan nem arra biztatja Jézus a meghívott fiatalembert, hogy ne adja meg halva fekvő apjának a végtisztességet. Föltehetőleg nem halálesetről van itt szó, hanem arról, hogy az illető türelmi időt kér: szeretné eligazítani otthoni dolgait, gondoskodni apjáról öreg napjaiban. Megvárni, amíg lehunyja a szemét, elrendezni az örökséget, egyenesbe hozni a birtok sorsát. Aztán talán rászánná magát Krisztus követésére. Talán.

Jézus azonban most hívja, most van itt. Most lehet rá figyelni, most kellene követni. Évek múlva már késő lesz. Ha mindig csak halogatjuk a döntést, kifut a kezünkből az idő. Ha mindig minden előbbre való, Isten országa kimarad az életünkből.

Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lukács 9,61-62)

Sokféle választás előtt áll az ember. A mai világ olyan, mint egy hatalmas kirakat. Széles választék, csábító reklámok. Egy idő után már nemcsak a műszaki vagy ruházati cikkeket, hanem a hivatásunkat, sőt a házastársunkat is hasonló logikával választjuk. S ha döntöttünk, mindjárt furdal a kétely: vajon a legkedvezőbb döntést hoztuk-e? Nem lesz-e holnap valahol „árleszállítás”? Nem dobnak-e piacra egy korszerűbb „modellt”? Ha egyszer választottunk, mennyi más lehetőségtől fosztjuk meg magunkat!

Régen szinte mindenki belenőtt egy feladatba. Megörökölte az apja földjét, cipészműhelyét vagy orvosi praxisát. Ma 30-40 évesen is gyűjtögetjük a diplomákat, s nem merünk végérvényesen dönteni, nehogy bármiről lemaradjunk. Évtizedekig próbaházasság(ok)ban élünk, mert hátha mégsem ő az igazi. Hátha tudunk jobb „vásárt” csinálni…

Pedig ha célhoz akarunk érni, el kell indulnunk valamelyik úton. Talán nem is az a legfontosabb, melyiken, hiszen a legtöbb út „Rómába” vezet. Ám ha csak toporgunk a startvonalon, ha vissza-visszafordulunk, ha minden mellékutcába, zsákutcába bekanyarodunk, sehová nem jutunk. Róma kapui nyitva állnak: indulni kell, menni kell.

Létrehozva 2013. november 8.