„De amit már elértünk, abban tartsunk ki.” Fil 3,16

Tavaly történt, mikor repülőn utaztam két barátnőmmel. Új könyvem, az Unglued (Ha elszakad a cérna) kiadásáról beszélgettünk átlagos hangerővel, mikor az előttünk ülő párnál elszakadt a cérna. Miattunk. Micsoda boldogság.

A férfi hátrafordult : „Hé, maguk, nem volnának szívesek halkabban beszélgetni?”

Nem kedves kérés volt, hanem kemény parancs. „De igen” – válaszoltuk meghökkenve.

És minden igyekezetünkkel megpróbáltunk a suttogáshoz közeli hangon folytatni a társalgást. Ez nem volt elég az előttünk ülőknek, akik újra meg újra villámokat szórtak ránk a tekintetükkel.

Végül az akkor tőlem telhető legkedvesebb hangomon próbáltam megvilágítani a helyzetet: „Uram, igyekszünk nagyon halkak lenni, de nemrég megsérült a fülem, és nem hallok rendesen. Igazán szeretnék alkalmazkodni önökhöz, de nagyon nehezen hallom, amit a barátnőim mondanak.”

Még be sem fejeztem a mondatot, mikor a feleség hátracsapta a fejét, megfordult, és rám rivallt: „Mi meg nem vagyunk süketek, és az állandó dumájuktól előjött a migrénem, úgyhogy KUSS, érti?”

Felfutott bennem a pumpa. A szívverésem felgyorsult. Az arcom kivörösödött. És a tökéletes visszavágáson gondolkoztam.

Voltál már olyan helyzetben, amikor szeretnéd szögre akasztani keresztény voltodat, és ugyanolyan közönségesen bánni valakivel, mint ahogy az bánt veled? Lehet, hogy te még nem érezted ezt, mert olyan a természeted. Többnyire én is kedves szoktam lenni. De ebben a pillanatban semmit nem akartam alkalmazni a dühkitörés elleni tanácsokból, amiket a könyvemben leírtam. Nem mondom meg, hogyan fogalmaztam meg magamban a visszavágást, de biztos, hogy nem tartanátok kedves vagy szelíd szavaknak.

Ez volt az a pillanat, amikor még dönthettem. Dönthettem, kivel lépek partnerségre ebben a szituációban: Istennel vagy a Sátánnal.

Ha a dühkitörést, a kemény visszavágást választom, a Sátán térfelére lépek, és hozzájárulok a konfliktus elmérgesedéséhez. Ha viszont a szelídséget és jóságot választom, Istennel társulok, és folytatom a küzdelmet a nyers érzelmeimen való uralkodás megszerzéséért. Ahogy a Filippibeliekhez írt levélben olvassuk: „de amit már elértünk, abban tartsunk ki” (Fil 3,16).

Válaszreakcióim megzabolázásában már sikerült eredményeket elérnem, szelídebben, békésebben, bölcsebben reagálok sokszor, mint azelőtt. Tegyem mindezt kockára pár pillanatnyi megtorlás fölötti örömért? Olyan vagdalkozó szavakért, amik miatt aztán hosszú ideig gyötör a lelkiismeret?

Egy szóval sem állítom, hogy a fejlődésnek arra a fokára jutottam hirtelen, hogy jó szívvel gondoltam erre a házaspárra. Azt azért nem. De sikerült belegondolnom, hogy ha két ember idegzete ennyire feszült, akkor ott nagy nyomorúság lehet a háttérben. A harag, ahogy velem bántak, elsősorban nem nekem szólt, hanem valami mögöttes szituációnak.

Az én dolgom nem az volt, hogy helyre tegyem őket, és bebizonyítsam, mennyire helytelen a viselkedésük. Az én dolgom abban a pillanatban az volt, hogy minden szempontot figyelembe vegyek. És válaszoljak egyszerű, kedves szóval, amivel talán lehűtöm a dühüket.

Bár nagyon kegyetlen támadásnak tűnt, amikor megtörtént, valójában nem volt az. Nem mondhatom, hogy életem egyik nagy igazságtalansága történt akkor velem. Csak egy apró kellemetlenség volt. Miért küldeném vásárra Istennel való kapcsolatom békességét néhány olcsó örömpillanatért, hogy jól odamondtam valakiknek?

Minden attól függ, honnan nézzük. Hisz valójában, hogyha ez volt a legrosszabb, ami aznap történt velem, akkor igazából nagyon jó napom volt!

Uram, Te annyira jó és hűséges vagy. Köszönöm, hogy segítesz átgondolni a dolgokat, hogy válaszreakcióim méltók legyenek Hozzád. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. október 17.