Alighogy e halkan mormoló előjáték utolsó szótaga eléri tudatos világom partját, megkezdődik egy ellenkező irányú lavina. Nem azt mondom, hogy megnyílik az ég; nem nyílik meg, hanem megindul valami csöndes villámlásként, hirtelen fölemelkedik, fölszáll e gyanútlan kápolnából, amibe titokzatos módon be volt zárva. Hogy is lehetne mindezt leírni ezekkel a hűtlen szavakkal, amelyek megtagadják a szolgálatot, és azzal fenyegetnek, hogy gondolataimat foglyul ejtik és átadják a fantáziaképek világának? Mivel festi le ezeket az a művész, akinek megadatott, hogy ismeretlen színeket sejtsen meg? Elpusztíthatatlan, végtelenül áttetsző, szinte elviselhetetlenül ragyogó kristály ez (egy fokkal világosabb már megsemmisítene engem), vagy még inkább kék, a tündöklés és a telítettség világa, egy másik világ, amely a miénket a befejezetlen álmok törékeny árnyai közé utalja. Ez a valóság, ez az igazság, ezt jól látom arról a homályos partról, ahol még tartózkodom.

A világegyetemben van egy másik rend, és annak csúcsán, a ragyogó ködfátyolon túl: Isten nyilvánvalósága, annak a jelenlétté és személlyé lett evidenciája, akit egy perccel ezelőtt még tagadtam, s akit a keresztények Mi Atyánk-nak neveznek. Megtapasztalom, hogy szelíd, semmihez sem hasonlíthatóan szelíd. Szelídsége nem az a passzív minőség, amit az ember olykor e névvel jelez, hanem cselekvő, megindító, minden erőszakon túllépő gyöngéd szelídség, ami képes arra, hogy a legkeményebb követ is szétrobbantsa, sőt a kőnél is keményebbet: az emberi szívet.

Özönlő, tökéletes beáradását öröm kísérte, ami nem más, mint a megmenekült ujjongása, az idejében kimentett hajótörött örömet, azzal a különbséggel, hogy én csak abban a pillanatban ébredtem tudatára, micsoda mocsárban voltam, tudtomon kívül, amikor fölemeltettem az üdvösségre. Ma azt kérdezem – mivel derékig még ez tart fogva -: hogyan is tudtam egyáltalán abban élni, lélegezni.

Ugyanabban a pillanatban új családot kaptam, az Egyházat. Az Egyház pedig azt a feladatot, hogy vezessen amerre mennem kell, hiszen világos volt, hogy a látszat ellenére még át kell lépnem egy bizonyos távolságközt, és ezt csak a súlypont áthelyezése révén lehet megszüntetni.

Mindezek az élmények, amiket alig tudok a gondolatok és a képek nyelvén megfelelően kifejezni, egyidejűek, az egyik beleolvad a másikba, tartalmukat hosszú évek múltán is képtelen vagyok kimeríteni. Egy mérhetetlen sokaságon át és túl mindent annak a jelenléte ural, akinek nevét soha nem tudnám leírni azon félelem nélkül, hogy megsértem gyöngédségét, s aki előtt élvezem annak a bocsánatot nyert gyermeknek boldogságát, aki fölébredve felismeri: minden ajándék.

Kint változatlanul szép idő volt. Ötéves voltam. Az előzőleg kőből és kátrányból álló világ egyetlen nagy kertté vált, ahol szabad játszanom, mégpedig egészen addig, míg az égnek tetszik. A mellettem haladó Willemin valami rendkívülit fedezhetett fel arcomon, mert egy orvos átható tekintetévet vizsgálva megkérdezte: „Mi van veled?” – „Katolikus vagyok”. Attól félve, hogy nem fejeztem ki magam elég világosan, a vallomás teljessége kedvéért hozzátettem: „apostoli és római”. „Szemed egészen ki van tágulva!” „Isten létezik, és minden igaz!” – „Nem, ha látnád magad!” Nem láttam magam. Bagoly voltam fényes nappal, aki belenézett a Napba.

Öt perccel később a Saint-André-des-Arts tér kávéházának teraszán mindent elmondtam barátomnak. Megküzdve a kifejezhetetlennel, végül is sikerült a lényegét lefestenem annak a hirtelen feltárult világnak és szikrázóan tündöklő valóságnak, ami minden zaj nélkül szétrobbantotta gyermekkorom otthonát és párává változatta ismert tájaimat. Belső építményeim romjai beborították a földet. Nézegettem a járókelőket, akik nem láttak, s elgondoltam, hogy meg lesznek lepődve, amikor majd nekik is osztályrészük lesz az a találkozás, amiben nekem most részem volt. Biztos lévén abban, hogy előbb vagy utóbb mindenkire ugyanez a szenzációs kaland vár, már előre jót mulattam a hitetetlenek meglepődésén, azokén, akik olyan megingathatatlanul kételkedtek. Valamelyikünk fölidézte azt a teátrális jelenetet, amikor egy diktátor két percet adott az égnek, hogy villámával agyonsújtsa, s minthogy ez nem történt meg, úgy vélte, teljes tekintéllyel nyilvánosan kijelentheti: az ég teljesen üres. Hogy ez a porszem abszurd módon kihívást intézett a végtelenhez, hát nem tudtunk hová tenni a nevetéstől! Van Isten, sőt itt van, kinyilatkoztatja és ugyanakkor álcázza is az a világosság, ami szavak és képek nélkül mindent megértet és mindenki szeretetére késztet. Talán túlzónak tűnnek ezek az állítások, de mit tehetek én arról, hogy a kereszténység igaz, ha van egy igazság, ha ez az igazság egy személy, aki nem kíván megismerhetetlen maradni?

A csoda egy hónapon át tartott. Elragadtatva találtam meg újra minden reggel azt a világosságot, ami elsápasztotta a napot, és azt a gyöngéd szelídséget, amit soha nem fogok elfelejteni, s ami egész teológiai tudásomat alkotja. Hogy ezen a planétán meg kell hosszabbítanom tartózkodásomat, holott az ég szinte már a kezem ügyében volt, ez nem mutatkozott meg előttem nagyon világosan, de elfogadtam, igaz, nem annyira meggyőződésből, mint inkább hálából. Mindazonáltal a világosság és a gyöngéd szelídség napról napra vesztett valamit erősségéből. Végül teljesen eltűnt anélkül, hogy magamra hagyott volna.

Az igazságot másképp fogom megkapni: miután megtaláltam, tovább kell keresnem. A Szentlélek kongregáció egy papja készített elő a keresztségre, tanított vallási ismeretekre; mondanom sem kell, hogy nem tudtam semmit. A keresztény hitletéteményről mondottakat vártam, és nagy örömmel fogadtam. Az Egyház tanítása igaz volt, a legutolsó vesszőig, ezt minden sornál fokozódó lelkesedéssel vettem tudomásul. Egyetlen dolog lepett meg; az Eucharisztia. Nem azért, mert hihetetlennek találtam, hanem mert csodálatba ejtett, hogy az isteni szeretet ilyen hallatlanul egyszerű módon közli önmagát, s főképp hogy e célból a szegények és a gyermekek táplálékát választotta, a kenyeret. A kereszténység által elém tárt kincsek között ez volt a legszebb.

Az áldások özönében azt hittem, az élet soha véget nem érő karácsony lesz. Az értem felelősséget vállaló tapasztalt emberek figyelmeztettek, hogy ennek a kiváltságos állapotnak vége szakad, hogy a lelki növekedés törvényei mindenkire érvényesek, hogy az érezhető kegyelmek zöldellő mezőin tett édes kirándulások után szikla, szakadék, kockázat következik, hogy nem leszek mindig boldog gyermek – meg sem hallottam. Eltökéltem, nem követem el másodszor is azt a hibát, hogy felnőtt leszek; ez volt az én bölcsessége, természetesen kevésbé biztos, mint az övéké. Nekik volt igazuk, nem nekem. A karácsony megünneplése után át kellett lábalnom az újból alattomosan megszilárdult világ dolgai, kövei és mocsarai között. És elkövetkezett nagypéntek is, nagyszombat is, a csönd, amikor elhal egy kiáltás.

Otthonomra kétszer szakadt az embert sújtható legnagyobb szenvedés. Az apák megértik ezt, az anyák még inkább: nem is kell többet mondanom. Kétszer léptem a falusi temetőbe – ahol az én helyem is ki van jelölve -, keresve a borzalomban az irgalom emlékét. Lázadásra képtelenül a kételkedés menekülését kizárva (magamat leszámítva kiben kételkedhettem volna?) ezzel az átdöfött szívvel éltem, s tudván tudtam, hogy Isten a szeretet.

Nem azért írok, hogy mesélgessek, hanem hogy tanúságot tegyek, s e tanúságtétel megköveteli, hogy még valamit elmondjak. A rám váró sír két fasor sarkán helyezkedik el. Egy nap, csak úgy kíváncsiságból, meg akartam nézni a szomszédos, pontosan mellette fekvő sírt: az „Engesztelő Örökimádás” nővéreinek temetkezőhelye volt. Tudom jól, hogy a lelkek kapcsolata közvetlenebb és kétségbevonhatatlanabb, mint hogy szükség volna jelekre. Nekem elég ez az egybeesés. A kis nővérek, akik innen ötszáz kilométerre jelen voltak születésemnél, jelen lesznek halálom órájában is. Azt gondolom, azt hiszem, sőt tudom, hogy ez a két pillanat azonos, mint hogy végeredményben ugyanaz történik: az elveszettek eggyé válnak az újra megtalált gyöngéd szelídséggel.

Szeretet, hogy téged elmondjalak, rövid lesz az örökkévalóság!

* * *
    André Frossard 1915. jan. 14-én született. Apja, újságíró és neves politikus, 31 éves korában a Francia Kommunista Párt első főtitkára volt. Apai nagyanyja zsidó családból származott; kelet-franciaországi falujukban csak zsinagóga állt, templomot nem ismertek. Anyai nagyszülei protestánsnak vallották magukat. Az egész család az elkötelezett szocialisták közé tartozott. André tökéletesen ateista környezetben nőtt fel, ahol még csak fel sem vetődött Isten létének kérdése. A fiatalember húszéves korában találkozott teljesen váratlanul a keresztény igazsággal: egy barátját keresve belépett valamelyik párizsi templomba. Hogy mi történt ott egy-két perc leforgása alatt, hosszú évtizedek után ebben a könyvben írta le. A személyes, végtelen, jelenlevő Szeretettel találkozott, a nagy Ismeretlennel: Istennel.

Újságíró maradt, családot alapított, végigszenvedte a koncentrációs táborok poklát, tucatnyi könyve és cikkei által egyike lett a francia lelkiismeret éber őreinek. Egész életét ez a Találkozás határozta meg.

„Ó Szeretet, az örökkévalóság is rövid lesz arra, hogy téged hirdesselek!”

(Vége)

Létrehozva 2013. február 7.