Menet közben jöttem rá, hogy engem semmi sem készített fel előre a vallásra, csupán az, hogy nem volt vallásom. Ha szüleimnek – akiktől egyébként mindig csak szeretetet és jó példát kaptam – lett volna hitük, természetes módon közölték volna velem is. Mivel azonban nem volt – pedig a szocializmus még nem oltotta ki teljesen anyám protestantizmusát -, természetesen saját világnézetükben neveltek fel, s így húszéves koromig ez volt az én világnézetem is. Kiskoromról semmit sem hallgattam el, amit el kellett mondani, ugyanakkor semmit sem mondtam arról, amit az akkori, s ma már divatjamúlt szokás szerint illett elrejteni, vagyis a fiatalkor élményeiről és zavarairól, nem is lett volna senki, aki megtanított volna, mibenis állnak ezek.

Végül is sajnálom, hogy oly sokat beszéltem egyes szám első személyben. De hát hogy lehet kikerülni ezt a kellemetlen szükségszerűséget? Amikor egy kiváló és rendkívüli képességű embernek elmeséltem történetemet, a végén nem titkolt csodálkozással így kiáltott fel: „Én magát nagyon kedvelem, de végülis, miért maga?” Erre a kérdésre csak egyetlen válasz van, hogy nincs válasz. Mindennapi, ráadásul jó néhány gyöngeséggel terhelt fiú voltam, csak két különleges ismertetőjeggyel rendelkeztem: bomba által fölhasított lábam, továbbá kimondott hajlamom egy bizonyos „távollétre” értelmi, morális és lehetőleg fizikai vonatkozásban is. A Szentírás szerint a kegyelem nem személyválogató, s nézetem szerint eléggé megmutattam, hogy hozzám fordulva mindenki máshoz is fordult. Ami velem történt, bárkivel megtörténhet, jobbakkal, kevésbé jókkal, azzal, aki semmit sem tud, sőt azzal is, aki azt hiszi, hogy tud valamit. Megtörténhet az olvasóval: holnap, talán még ma este, de egy napon biztosan.

Nyikolaj Bergyajev kiváló koponya volt, szellemét csordultig töltötték a gondolatok, úgyhogy súlyuk alatt nyelve olykor akadozott. Azóta már csodálom őt, akkor azonban igen nagy hibájának tartottam, hogy hisz Istenben, s nem tudományos feltételezésként beszélt róla – amit még csak elfogadtam volna -, hanem mintha valóságosan léteznék. Márpedig ezt a létezést szerintem még bizonyítani kellett. Mennyire méltatlan egy filozófushoz, hogy a világ és a történelem magyarázatára, szinte kibúvóként, egy Istenhez folyamodik! Micsoda értéke volna egy detektívregénynek vagy egy klasszikus gyilkossági rejtélynek, ha a megoldást egy falon is áthatolni képes, valami természetfeletti lény közbelépése szolgáltatná?! Nos, annak idején így okoskodtam, s Bergyajev: Új középkor c. műve ezért nem gyakorolt rám semmiféle hatást. Ez az író vallásos szerző. A marxizmusra, az orosz forradalomra és a francia forradalomra vonatkozó, hitéből fakadó megállapításai nem nekem szóltak, egyáltalán nem hatottak rám. Willemin barátomnak, mikor kíváncsian érdeklődött, ilyen értelemben válaszoltam: „erről a könyvről nem kell vitázni”. Isten léte állításként szerepelt benne, a többi annak egyenes következménye. Semmifajta vitára nem nyílt lehetőség.

Ő pontosan fordítva értette, vagyis hogy Bergyajev meggyőzött. Rettentően örült, s közös étkezéssel akarta megünnepelni ezt az eseményt. Nos, ilyesmire mindig kapható voltam. Szerettem nagyon társaságában lenni, kedveltem mozgékony szellemét, képességét, hogy mindenben – fuvolajátékban, orvostudományban, újságírásban, sőt lotaringiai szakácsművészetben vagy komikus utánzásban – kiváló teljesítményt nyújt. Jóllehet nem osztottam eszméit, boldog voltam, ha ugyanazon nevethettem, amin ő. Mivel kevés érzékem volt a világos helyzetek iránt, vagy attól tartva, hogy megfosztom jókedvétől, nem volt bátorságom, hogy felvilágosítsam tévedéséről. Meghagytam hát örömében. Úgyis vacsorázni fogunk, gondoltam, lesz bőven idő, hogy majd a desszertnél kiábrándítsam. Így festett tehát az a példás félreértés, amelyről néhány lappal előbb írtam, s ami megtérésem kezdetét jelentette.

Lapzártakor, valamivel délután öt óra előtt, beszálltunk öreg kocsijába – a magunkfajta fiatalemberek számára ez akkoriban hallatlan luxust jelentett -, aminek egyik ajtaját csak könyökünk segítségével lehetett zárva tartani. A Saint- Louis-szigettől elég messze, áthaladtunk a Szajnán; tehát nem őhozzá megyünk. A Place -Maubert-nél feltételeztem, hogy uticélunk a Rue Mouffetard, ahol nyomtatott sültrumplit lehet venni. Ezek szerint a hidak alatt eszünk valahol. Semmi kivetnivalót nem találtam ebben. Egy frankba kerül majd mindössze, aztán fizetünk még néhány sous-t valami kellemesen savanykás, áttetsző kékes folyadékkal dugig telt borosüvegért. Amikor azonban túljutottunk a kereszteződésen, ahonnan a Rue Mouffetard nyílt, nem találgattam tovább. Végül is, lehet, hogy egy vendéglőbe megyünk, bár ehhez még túl korán volt. És folytathatnám a jelentéktelen részletek sorolgatását. Az olvasó észreveheti, hogy az ember szívesen bocsátkozik részletekbe, amikor abban a szerencsében van része, hogy jelen lehet saját újjászületésén.

Nem kérdeztem semmit. Hagytam, hogy ez a barátság vigyen magával, nem törődtem azzal, milyen irányban. Az útvonal egyre kevésbé volt magyarázható: nagy kört írtunk le a Quartier Latin körül, aztán a Rue Claude-Bernard, majd a Rue d’Ulm visszavitt az eredeti irányba. Ki vezetett minket erre, a szünidőben teljesen elnéptelenedett környékre? Az Ecole Normale után egy pillanatra megálltunk régi Iparművészeti iskolám előtt. Társam kiszállt, s fejét bedugva az ablakon ajánlotta, hogy menjek utána vagy várjak rá pár percet. Vártam. Biztosan meg akar valakit látogatni. Láttam, átmegy az utcán, egy nagy vaskapu mellett – ami fölé egy kápolna teteje magasodott -, s benyitott egy kis kapun. Na jó, biztosan imádkozni akar vagy gyónni, szóval egyáltalán valami olyasmit akar csinálni, ami sok időt vesz el a keresztényektől. Eggyel több ok arra, hogy maradjak ott, ahol vagyok.

Július 8. A nyár csodálatos. Előttem a napban fürdő Rue d’Ulm a Pantheonra néz, aminek erről az oldalról megvan az az előnye, hogy kiegyensúlyozott arányaiban mutatkozik meg. Hogy milyen gondolataim vannak? – Már nem emlékszem. Bizonyára ott kószáltak valahol a falak mentén, keresve egy kiugró részt, egy sarkot, egy mértani motívumot, ami mellett lehorgonyozhatnak egy rövid időre. Lelki állapotom? Tökéletes nyugalom, amit a lelkiismeret magától is képes biztosítani, vagyis azt akarom mondani, hogy nem volt bennem semmi olyasféle zavar, amelyről azt mondják, hogy előkészít a misztikus élményre.

Nincs szerelmi bánatom. Még aznap este – s ezt azoknak mondom, akik szakszerűségükre esküdve a vallást ellentéte által, a lelket a test, a többet a kevesebb és főképp a magasrendűt az alacsonyrendű által magyarázzák -, tehát nekik mondom, hogy randevúra készültem, az Iparművészeti Iskola egy fiatal német hallgatójával: szőke volt, finom arcvonásokkal, de picit kövérebb a kelleténél, így abban reménykedtem, hogy mérsékelt védekezést fog tanúsítani. A következő pillanatban teljesen el fogok róla feledkezni, eszembe se fog jutni, hogy kimentsem magam.

Létrehozva 2013. február 7.