Túl korán. Ráadásul a módszer és tananyagváltozás, valamint a környezetváltozás végzetesen hatottak rám. Addigi iskolatársaim unokatestvéreimre, gyerekkori játszópajtásaimra hasonlítottak. Ugyanúgy éltünk, tanítás után ugyanúgy játszottunk volna Párizs mord utcáin, mint Belfort urcáin. A líceumban. ami előkelő negyedek szélén helyezkedett el – a házakban felvonó is volt -, az engem körülvevő nyakkendős fiúkat szüleik már kioktatták a világ „használatára”, szokásaira, s ezek ösztönösen tudták, hogy az a világ, amelybe még nem léptek be, egy napon teljes jogú tulajdonuk lesz. Nem azért tanultak, hogy szabadok legyenek, hanem hogy uralkodjanak. Akkor még ezt másképp érzékeltem, de éreztem. A községi iskola a köz javát szolgálta, a tanító pedig az egykori bölcseknek az enciklopédistákkal egyenlő örököse volt. Figyelemmel és hálával tartoztunk neki. A líceum családi kastélyhoz volt hasonló, amelyben a tanár a dajka utódaként intellektuális táplálékot osztott, s ehhez csak nagyon keveses adott hozzá saját megfontolásaiból. Kis társaim magabiztos hanyagsággal tanultak és elszántan játszottak; tanáraink, gunyorosan „monsieur” névvel szólítottak minket, közben tudatlanságunk arányában szertartásos udvariasságot színleltek. Megváltozott az osztály, s szakonként más-más tanár jött. Mindez együtt zavart és szorongást ébresztett bennem. Rettegésem még jobban fokozódott, mikor észrevettem, hogy a líceumot fal veszi körül, az ablakokon meg rettentő nagy rács feszül. Gyermeki kétségbeeséssel léptem át ennek az óriási üvegkalitkának a küszöbét, ahol egyetlen barátot sem találtam. Az osztályban állandóan rettegtem, nehogy feleltessenek, vagy amiatt, hogy nem feleltettek. Ha viszont egy kérdésre válaszolandó fel kellett állnom, szédülés kerített hatalmába, s ez még azt a keveset is kiürítette fejemből, ami esetleg benne volt. A szánakozás csendjében hang nélkül álltam. Nem emlékszem, hogy szünetekben valakivel is játszottam volna. A többiek száguldoztak körülöttem, olykor félrelöktek, mint egy fölösleges bútordarabot. Egyszer-egyszer őrültként keresztülrohantam az udvaron, hogy azt a benyomást keltsem, részese vagyok a játéknak. Olyan tűzzel tápláltam magamban ezt az illúziót, hogy estemben kétszer is fölhasítottam a szemöldökömet.

Először a futásról mondtam le, aztán a tanulásról. Egy kitalált cím ürügyén csavarogtam az utcákon vagy a parkokban. Voltaire és Jean-Jacques Rousseau voltak a társaim. Lógtam, de filozófus módjára. Az is tény, hogy harmincadik évemig nem olvastam regényeket, kivéve Voitaire-t. De hát azok inkább gúnyiratok. A Candide szerzője elkáprázatott. Tekintete éles, ügybuzgalma páratlan. Láttam, amint karddal kezében lebírhatatlan párbajhősként áthalad százada zsarnokainak, méltatlan hivatalnokainak, dühödt és megfélemlített egyházi nagyságainak összevisszaságán. Azt hittem, legalább tízszer elolvastam Dictionnaire philosophique című művét; meghatározásaitól valóságos elragadtatásba estem. Amit ma közönséges csúfolódásnak kellene neveznünk, az akkor nekem az elegancia netovábbjának tűnt.

Mégis, Rousseau ragadott meg jobban. Kevesebb volt benne abból a szellemből, ami – felhúzott fegyverhez hasonlóan – távolságtartásra készteti az embert; a szerző hiúságának aranyfüstje alatt az alkalmazkodásra képtelen zseni szenvedését lehetett megsejteni, akinek, hogy ne legyen teljesen hazátlan, egyetlen eszköze maradt; a világ megváltoztatása. Aki olyan jónak gondolta magát, amilyen valószínűleg nem is akart lenni, az mindenki másnál rosszabbul érezte magát az előkelő társadalomban. Különösen kedves volt szememben a társadalomtól elszenvedett gorombaságok miatt, amiket aztán próbált letörölni magáról. Elképzelésem szerint még boldogtalanabb volt, mint én a líceumban – amit is egyre ritkábban látogattam. Egy-egy rövid és heves erőkifejtés eredményeképp sikerült átcsúsznom egyik osztályból a másikba. Amikor azonban túl nagy lett volna a leküzdendő akadály, ismételtem. Anyám megrémült. A tanulmányi felügyelő – lenyűgözően széles mellkasú asszír személyiség -, égnek emelte karját, és hatalmas mellkasából előtörő hangján harsogta, hogy egyformán távol voltam, testileg akár jelen, akár nem, s hogy a rám vonatkozó figyelmeztetések egyszerűen nem jutottak el hozzám. Miközben mondta a magáét, nem emlékszem, hogy valaki is leghalványabb ellenvéleményét vagy érdeklődését nyilvánította volna. Ezzel is bebizonyosodott, mennyire igaza volt.

Létrehozva 2013. február 2.