Szovjet-Oroszország vonzott minden szocialistát, különösképpen apámat. El is utazott a l’Humanité igazgatójának, Marcel Cachin-nek társaságában. Bőröndjében élelem meg egy megbízatás rejlett: tárgyaljon arról, hogy a párt esetleg csatlakozik a III. Internacionáléhoz. Az utazás két hetet vett igénybe a Baltikumon, érintve Stettint és Helsingforst. A burzsoá hatalmak által vont egészségügyi kordon miatt nem érhették el másképp a szocializmus hazáját. Moszkvában találkoztak annak főszereplőivel, amit apám, mihelyst tudomást szerzett róla, „a század eseményének” nevezett. Elvakultak a forradalom tüzétől, ami még égett akkor. Hallották, amint Lenin maró gúnnyal támadta a II. Internacionálé elpolgáriasulását (vagyis apámékét), meg a l’Humanité ideológiai tehetetlenségét. Az újságban ő nem talált egyetlen szocialista hasábot sem – mondta -, legfeljebb a segélyegyletek gyűjtésre felszólító rubrikáját.

Félig megsüketülve az őket aforizmákkal és parancsokkal elárasztó doktrinérek zsivajától, kissé megzavarodva a tárgyalások számukra bonyolult szláv koreográfiájától, azt hiszem, szenvedtek bizonyos hangulati vagy taktikai fordulatoktól, nevezetesen a lángolást váratlanul követő megdermedéstől. Mégis: egy ország áttért a szocializmusra, politikai élgárdája segítségével a legelnyomottabb osztályok a világon először kezükben tartották a teljes hatalmat, a marxizmus kilépett a dogmatikus álom világából, hogy belépjen egy hatalmas nép életébe. Volt azonban a francia iskolában képzett szocialisták számára valami szokatlan, sőt nyugtalanító abban az orosz módszerben, ami teljes egészében a gondolat kihasználását célozta; sokkal rendszeresebb és zordabb volt, mint az övék, kevésbé érzékeny az egyéni árnyalatok iránt, amiknek pedig leghalványabb kifejezéseit is lelkiismeretesen jegyezték a nyugati kongresszusok – nem is beszélve a polgárháború és az úgynevezett tisztogatás kegyetlenségeiről. Mindezt azonban eltörölte a jövendő civilizációnak elvont, de elbűvölő képe; építői az 1793-as Konvent és a francia Kommün harcos utódainak tartották magukat. Amikor a két zarándok visszatért Franciaországba, teljes szívükből ezekhez csatlakoztak. Az érveket szívük szolgáltatta. Felhívásukra a következő kongresszuson a szocialisták kétharmada a III. Internacionálé mellett döntött.

Ez volt a tours-i szakadás. Apám lett a francia kommunista párt első főtitkára. Ezek a viszontagságok nem befolyásolták illedelmes gyermekéletemet. Kevesebbet láttam nálunk Charles Rappoport elvtársat, s ezt nagyon sajnáltam. Szent Miklósra emlékeztető szakálla, nevetése és vegetáriánus óriás alkata meg derűs kedélye miatt őt szerettem a legjobban a párt vezetői közül. Ő azonban más frakcióhoz tartozott, akárcsak Léon Blum, akit annyira szeretett minden gyerek. Ugyanis ahelyett, hogy – mint a legtöbb felnőtt – társaságukban gyerekessé vált volna, felnőttként kezelte őket. Leggyakrabban Marcel Cachin-hez mentünk. Felesége, egy jól megtermett amerikai hölgy, a magasba emelt s olyan megnyilvánulásai voltak, amikhez a belfortain-i szabályok szerint nem voltam hozzászokva. Ereje megdöbbentett, ugyanakkor biztonsággal töltött el. A párt az én számomra ő volt, a Fal, meg a Grange-Bateliére utca egy sötét helyisége. Ezt – mondták nekem – egy földalatti folyó fölé építették. Sehogy se tudtam elképzelni, hogy Párizs kövezete alatt egy sötét folyó rejlik… Valami boltozat alatt folyik? Vannak csónakosai a Bateliére-nek? Ez a börtönbe szorított vízfolyam rettegéssel töltött el.

Amikor levágták hosszú fürtjeimet. hogy megtanítsanak olvasni, az első könyv, amivel szüleim a Roman de Renart után megajándékoztak, egy piros borítású, szótár vastagságú mű volt. Ezt a címet viselte: Petit-Pierre sera socialiste (A kis Peti szocialista lesz). Amennyire visszaemlékszem, ez a Tour de France de deux enfants ideológiai változaia volt, a gyerekek nyelvén fogalmazva meg a marxizmus tanításának legfontosabb elemeit. Petit-Pierre menet közben folyton kérdez, megismeri a társadalmi valóságot, a proletárok szolgaságát, a szegények kizsákmányolására épülő társadalom igazságtalanságait. A kizsákmányolók a kiváltságos osztály tagjai, az ő kezükben vannak a termelési és csereeszközök, vagyis a föld, a szerszámok, a gépek meg a pénz. Ők fölözik le mások munkájának a hasznát. Ebből a profitból újabb eszközöket szereznek, gazdagodnak vég és határ nélkül, közben pedig növekszik a szegények száma, akik aztán még jobban elszegényednek.Ez eredményezi a kizsákmányolók és a kisemmizettek közötti állandó feszültséget vagy „osztályharcot”. ami időről időre forradalomban tör ki. A törvényeknek az az egyedüli céljuk, hogy ezeket a forradalmakat megakadályozzák, megtiltsák vagy elnyomják. A kiváltságosok intézményei minden időben csak azért jöttek létre, hogy örökre megszilárdítsák kiváltságaikat. Az erkölcsnek az volt a feladata, hogy az igazságosság ellenében a lelkiismereteket a fennálló rendhez kösse. A kapitalizmus megvetette az igazságosságot, a vallás meg a távoli jövőbe utalta.

Petit-Pierre azonban gyorsan megtanulta, hogy van gyógymódja ennek a hatalmas és ősidők óta tartó betegségnek. A termelési és csereeszközök szocializálása gyökeresen megváltoztatja az emberi kapcsolatokat, megtisztítja mindattól, ami azokban gonosz és veszélyes. A kapcsolatok többé már nem a rabszolgatartó és rabszolga, elnyomó és elnyomott között jönnek létre, hanem teljes egyenlőségben ember és ember között; az általános kisajátítást törvény mondja ki az egész közösség javára. A munkások által termelt javakból a közösség juttat „mindenkinek munkája szerint”, várva azt a bőséget, hogy „mindenkinek szükségletei szerint” adhasson. A kapzsiság, a harácsolás és az uralomvágy, minthogy az új társadalomban nem talál se táptalajra se bátorításra, elsorvad. A gazdasági és társadalmi ellentétek azokkal együtt eltűnnek el, akik azokat elkerülhetetlenné tették. A háborúnak többé nem lesz célja, s örökre eltűnik a föld színéről. A régi kizsákmányolók, méltányos alapon lemondatva, emberibbé válnak, a dolgozók pedig ismét fölfedezik és kibontakoztatják személyi méltóságukat. Az erkölcs nem lesz többé belenyugvásra késztető bűntető törvénykönyv; a vallás utolsó eresztékei, támasztékaiktól megfosztottan, maguktól összeomlanak. Az ember végre megízlelheti az igazságosságot és a békét. A többit vállalja a tudomány. Nem akarom egy oldalon összefoglalni az egész marxizmust, valószínűleg összekeverném első leckéinek emlékét a vörös könyvben olvasottakkal. Bármint legyen is, Petit Pierre szocialista lett. Hogy komoly és megnyerő volt, azt azonnal kitaláltam.

Létrehozva 2013. január 31.